Ez az állandó vágy a virágok után, hogy a zöld kibukkanjon végre a hó alól.

Két héte majd mindennap reggeli teagyakorlat (keiko). Mesterünk elutazott, helyette egy koreai lány foglalkozik velünk időnként mások társaságában. Daire japán fiú, neve azt jelenti kontinens, mert Koreában látta meg a napvilágot, szülei ugyanis egyfolytában úton vannak. Most éppen Ukrajnából jöttek haza, néhány halvány magyarországi élményük is van.
A talányos nevű Didi ellenben kínai lány, Xishuangbannából, Yunnanból igazi teacsaládból származik, a papának van vagy három teahegye a Jingmai hegységben. 4 éve él Kyotóban, művészetet és teát tanul, telik nekik rá. A tanárunk, a koreai lány 1 év Urasenke kollégium után 3 évig tanult külsősként, nagyon nagy tudású és szép stílusú, ráadásul a felfogása is közel áll a miénkhez.
"Most vizet kell merned, te vagy a víz,."- mondja - "csak belülre figyelj!"

Megosztja egy-egy mozdulattal kapcsolatos saját véleményét, vagy a művészettörténeti vonatkozásokat is, kérésre elmagyaráz egy-egy fogást, pedig azt egyáltalán nem szokás. „Normál” körülmények között, ha valami nem úgy sikerül neked, ahogy mutatták, majd rájössz, ha megérett benned a mozdulat, senki nem mutatja meg csak külön a technikát. Nem létezik csak technika. Lépések vendég és tea van, amiket valahogy fel kell fűzni egy előadásba, úgy, hogy hiteles legyen. Mi 4 éve tanulunk, de nem mindennap és ez óriási különbség. A mesterünk Koyama jobbkeze, egy európai származású, de teljesen eljapánosodott tanár külön témákat, neveket ad még a gyakorlásoknak, leckéknek is. Ma például „ A bambusz levelek között fújó szél”, mert tavasz van és a zsenge levelek suhogása frissességgel, örömmel tölt el. Ez a new fashion nagyon tetszik a japánoknak, itt még a legnagyobbak is mesternek szólítják. Most egy húsvéti teaszertartást talált ki és ez a szintetizáló, költői hajlam aztán tényleg nagy sikert arat.

Azt gondolnánk, hogy a tea és a teaszertartás valami marginális, pár embert érintő kérdés. Biztos nem olyan népszerű, mint a baseball, de középiskolás szinten már sokan kezdenek el foglalkozni vele csak kedvtelésből, egyszerű érdeklődésből is. Gyakran más tudományágak kiegészítőjeként szerepel, Daire például építészetit karon tanul, de amikor lelkesen kezdem méltatni a modern japán építészetet, akkor kijelenti, hogy az csak addig érdekes, amíg messziről látjuk, de ha közelebb megyünk, élni kezdünk benne, akkor túl hideg, ő jobb szereti a wabi teakunyhók természetességét és inkább abból kiindulva szeretne valami újat hozni. Érdekes, feszes stílusa, szép tartása van, csak egy dolog zavar, az, ami itt igazán nem probléma: teakészítés közben egyfolytában, szépen, erősen, férfiasan szívja az orrát. Elképzelem, amint 400 évvel ezelőtt Rikyu készít nekem teát és szívja az orrát. A mítoszok szétfoszlanak a mindennapi gesztusok dörzspapírján. A kínai lány olyan, mint egy porcelánbaba, tömött kis galamb, szerény és hangtalan. Aztán a keikon egyszerre bájos és nagyon pontos a kéztartása, közvetlen, kedélyes a modora.

Koreai tanárunk művészetfilozófia és „tradicionális művészeti karon” PhD-zik teakultúrából. Valamelyik gyakorlásra eljött a „professzora”, akit nagy megilletődöttséggel és izgalommal mutatott be. Az öreg prof volt az első vendég, én a második. A nyilvánvaló kor és értékkülönbség ellenére végig nagyon tiszteletteljesen, illedelmesen és szerényen viselkedik, csak akkor bújik belőle elő a tanár, amikor az eszközöket tekintjük meg. Egy-két hangot tudunk csak szólni, semmi többet, ő viszont csendben, de határozottan elmondja, mire kell figyelni. Vannak a műveltségnek és a kifinomult kultúrának olyan szintjei, amiken, mint a végtelen lépcsősor lépcsőin, úgy lehet egyre feljebb lépkedni. Talán ez a szintetizáló igényű műveltség lehet egy élet célja. Sosem késő nekikezdeni. Ma az évszakhoz illő, a teaszertartásban az egyik legmagasabb szintű édességet (okashi) egy manchu mochit kaptunk a teához. Ezt nem vágni kell, harapni meg aztán végképp nem, hanem törni. Töréshez a kezünkben lévő szalvétán tartva az édességet a kezünket használjuk, majd talán lisztporos kezünket a szalvéta csücskébe töröljük.
„- Mi tea emberek, mindennél többre tartjuk a tisztaságot – mondja”
Tudással túltelített, megnyerő mozdulatok és részletek minden ponton.
Tetszik neki, hogy sokat tudunk, de a tudás önmagában nem sokat ér, ha nem tudod csinálni is. Gyakorolni kell, minél többet, ha lehet, mindennap.





Nem készítenek teát csak sumival, faszénnel fűtött vízforralóban. Elektromosan melegített kannával nem foglalkoznak. Egy adag faszén minimum 4.000 Ft, de a hatása és a tea íze teljesen más. Az embert hamar elkapja a varázsa.

Amikor a vendéglátáshoz előkészülünk, előkészítjük a teát és az eszközöket, nem lát minket senki, de végig úgy viselkedünk, mintha mások is figyelnének. Nincsenek elnagyolt, mozdulatok, pongyola testtartás. Csak úgy születhet jó előadás, ha a színész a nap minden pillanatában a szerepét játssza.

* * * *

Vasárnap Didi meghív bennünket egy előadásra, ahol egy puerh szertartást fog bemutatni. Előtte keikon a feje tetejére állít mindent, mintha el se jött volna. A puerh az Olasz Japán Kulturális Intézet lepukkant alagsorában van. Mégse zavaró, jól áll a puerhnek a chanoyu tisztasága után ez a foltos betonpadló a műanyag székekkel. Az előadás előtt körbead egy könyvet, amit a szülei adtak ki (www.teabooks.net ), a puerh történetével régi és mai szertartásaival. Van benne bambuszos és pezsgőspoharas elkészítés is. Mindent beleng a népi tea bája, néhol egy-két csiricsáré, giccses megjelenés, de a nagy igyekezet és tudás mindent feledtet. Mozdulatai tökéletes, kecsességgel teli, a taichiból is táplálkozó előadássá állnak össze.A szertartáshoz egy pár fikuszlevelet és egy gyönyörű porcelánkészletet használ gaiwannal, előtte körbeadja a teát. Van néhány Jingmai hegyi teánk, de ez, minden sheng puerht ver, annyira illatos, intenzív virágos.
Ezután kb. 70 Co os vízzel egy kiscsészében adja a félujjnyi sheng puerht elmosás nélkül, két 2 perces felöntés után. A teát nem tudom leírni, ki-ki próbálja ki azzal, ami van neki otthon, egész egyszerűen hihetetlen, intenzív, mindent elmosó méreg-tea. Tulajdonképpen egy aszú intenzitása illatokban és ízben, de több tucat kávé erejével. Két felöntést ad, de többet nem is tudnék. Groteszk, de életem egyik legkülönösebb teaélménye egy kyotói puerh lett. A lepény egy díszes, Buddhának ajánlott tea, ezért az árát nem is kérdezem. A családnak Yokohamában van boltja, ha akarom másnapra itt van bármelyik tea. Köszönettel visszautasítjuk, ez azért már perverz lenne, ha puerh teákkal megrakodva mennék haza Japánból. Inkább jövő tavasszal Yunnanban.


Valamelyik nap teatanulás előtt a Daitokuji templomba megyünk, amolyan ráhangolódásként. A Daitokuji egy templom, de elhelyezkedését tekintve inkább szétágazó, hatalmas templomkomplexum, ma 24 altemplommal, külön, elkerített építménnyel. A templom környékén, de a kerítésen belül is egyre többször találkozunk hármasával, derékszögű helyváltoztatással közlekedő, hangosan kántáló vándor szerzetesekkel. Teaszempontból a Daitokuji kikerülhetetlen állomás, a wabi teaszertartás gyakorlatilag itt alakult ki. Néhány szó erejéig érdemes megállni itt. A Daitokujit 1327-ben alapította Daito Kokushi a visszavonult császár Hanazono és az új uralkodó Goadaigo patronálásával. Daito a mai Kobéban született és 11 éves korától kolostori szolgálatban állt. Huszonhárom évesen a nemzet tanítója Daio tanítványa lett, de 3 év buddhista filozófia és vallás tanulása után sem tudta megfejteni a mesterétől kapott koant, ami így szólt:
"Ts’ui-yen egy nyárvégi napon azt mondta társainak:
„Barátaim, a nyár kezdete óta beszélgetek veletek, de nem lehet, hogy minden megállapításom helytelen volt ?”
Pao Hao azt válaszolta: „A rablónak gyáva a szíve.”
Chang-Ching pedig hozzáfűzte: „- Egyre nő.”
Yünmen (aki később Kína legnagyobb zen mestere lett), felkiáltott: - Kan!




A kan a határt jelenti, a kaput, itt indulatszóként szerepel, észérvekkel megfejteni persze nem lehet. A zen tapasztalat alapja, hogy felfedezzük saját természetünk. Ez, a buddhista filozófia tanítása szerint az az állapot, amit sunyata-nak, ürességnek nevezünk. A buddhista életút célja, a tudat falának áttörésével az üresség elérése. Az üresség nem elméleti konklúzió, vagy hipotézis, hanem tapasztalati tény. A sunyatában kifejezett üresség a lét csodájának felfedezése. A zen kolostorokba belépett szerzetesek a sunyata megtapasztalásáért nagy koncentrációt igénylő meditációt folytatnak nap, mint nap éveken át, míg egyszer eljutnak oda, hogy meg tudják fejteni saját, talányos, logikai úton nem levezethető, koanba sűrített létfeladatukat. Amikor Daito sikeresen túljutott saját Yünmen által felállított koanján, egy verset írt mesterének:

„Ha egyszer átlépted a felhők határát
Az életút kinyílik északra és délre, keletre és nyugatra
Este nyugszik, reggel barangol,
S már nincs vendég, sem vendéglátó
Minden lépésre a tiszta szél válaszol. "




A chanoyu legnagyobb mesterei, Takeno Jotól Rikyoig mind a Daitokujiban tanultak. Joo és Rikyu Dairin irányítása alatt gyakoroltak zazent, aki abban az időben a Daitokuji szerzetese volt. Rikyu kiemelkedően tehetséges tanítványnak bizonyult és mesterétől ekkor kapta a Soeki nevet. Ekkor épített egy kis teaházat a Daitokuji kapuja mellett, ami a wabi tea egyik emblematikus helyszínévé vált. A teaházban és a kolostorban folytatott tevékenysége után kapta a Rikyu nevet, ami már egy szerzetesi, papi név volt. A történelmi teaház ma a Daitokuji Kotoin altemplomában van. A templomot Tadaoki Sansai Hosokawa, egy szamuráj építtette, aki a tea nagy rajongója volt és Rikyu hét legobb tanítványa közé tartozott, akik a mester halála után továbbvitték a teaszertartást. Rikyu halála után a törvénytelenné vált családnak menekülnie kellett, örökségét egy részét pedig lerombolták.

A Daitokujiban ma jónéhány teaház látható, több zen teaszoba 800 éves tusrajzokkal díszített falakkal, a Rikyu teaház, aminek eredetije Osakában van és egy teaszoba, amit Sansai egy eredeti Rikyu féle 2 tatami nagyságú teaház részeiből alakított ki egy 3 tatamis teaszobává fekete falakkal. Ez az a wabi architektúra, amit leginkább Rikyu és a wabi tea örökségének tekintünk. Az eredeti Rikyu teaházba bemenni nem lehet, csak a kertet lehet körbejárni, de így is meggyőző erejű.
A Sansai féle, szintén eredeti Rikyu részekből kialakított teaszoba részletei lenyűgözőek, ha van türelmünk a szemlélődésre.
A Kotoin templomban van a kabuki színház megalapítójának, Izumo-no Okuninak a sírja.
A kertet és a kert falait végig fenyőerdő szegélyezi, földjét moha teríti.

Rikyu szerint a teában való lét:

"A nyugalom, az üresség birodalma.
Amikor valaki belép ide, mindenekelőtt tisztaságot érez, ami egyébként minden vallásos tapasztalatban alapvető.
Amikor aztán visszatérünk innen a mindennapi életbe, milyen nagyszerű látni, hogy a minket körülvevő világ minden apró részlete, akár egy vékony fűszál is osztozik a létet megalapozó ürességben. Csodálatos, csodálatos és megintcsak csodálatos. Minden dolog ezen a világon, legyen élő, vagy élettelen osztozik ebben a mindent átható tiszteletben. Mi kezünket összetéve és egymás felé meghajolva kiteljesíthetjük a létnek ezt a szövetét.
A férj ezért tiszteli feleségét,
a feleség a férjét,
szülők a gyerekeket
és gyerekek a szülőket..
Az emberek tisztelik az állatokat, fákat, köveket, tüzet és vizet.
Az ember nem csak ember, hanem természeti lény, természeti léte pedig egyenlően osztozik racionális, tudatos létével.