Kyotói hírek

IKEA RÁDIÓ - Kyoto - hagyományos mesterségek

2009-05-25T05:45:00.000-07:00

Chochin

Ikea természetesen Kyotóban is van, benne a jól ismert globális, északira hangolt design, köztük a világszerte az Ikeával azonosított papírlámpákkal. Ha egy japán lampiont szeretnél vásárolni, akkor előbb-utóbb betérsz egy erre szakosodott műhelybe, ami egyszerre manufaktúra, nyomda és bolt. Az eredeti lampion természetesen kínai eredetű, de a japánok, mint mindenhez, jelentősen hozzátettek, fejlesztették és funkcióit is szabályozták. A lampion – japánul chochin – bambuszból hasított körre, vagy spirálra erősített kézzel készített papír, amire feliratokat, ábrákat, logókat nyomnak, majd a legkülönfélébb alkalmakkor használják fel őket. A chochin kegytárgy, ünnepi kellék, vásári ajándéktárgy és leginkább cégér. Minden üzlet, templom, étterem előtt ott a saját lampion, gyakran olajjal kezelve, vagy más védőanyaggal bevonva az időjárás viszontagságai ellen. A chochin lehet egy termék reklámja, vagy egy egyszeri, ünnepi alkalomra készített felajánlás megörökítése.

A chochin eredeti funkciója természetesen a világítás volt, amit a lampion belsejében elhelyezett mécses szolgáltatott és lett számtalan tűzeset elsőrendű forrása. Ha a lampion alkatrészeit szent helyekről beszerzett anyagokból építették, akkor a lampion kitűnő védelmet nyújtott a rossz szellemek ellen, így lehetett az utazók állandó útitársa is. Külön kategóriát képviseltek a lampionokon belül, a főúri lakások állványos, festett gömb alakú lampionjai.
A chochin összehajtható és össze is hajtják, az alkalomra készített lámpákat felirataik nem teszik alkalmassá mindennapi használatra, ezért jó, ha könnyen lehet tárolni.

A chocin vásárlás megdöbbentő élmény. Ha rámutatsz egy dekoratív, szép lámpásra, ami megtetszik neked, mert 1. Nagy 2. Piros 3. Menő ábra van rajta, szinte biztos, hogy nem eladó. A lampion üzlet ugyanis megrendelésre dolgozik, és nem feltétlenül készít egyenlámpásokat mindenféle többször felhasználható kanjikkal. Ezért az első csalódás után, amikor kiderül, hogy az általad kiszemelt lámpás igazából egy szentély megrendelésére készült érdeklődni kezdesz, van-e fehér IKEA chochin. Van bizony, mindenféle méretben, a minősége (különösen a papír tekintetében) fényévekkel jár az otthonról ismert lámpák előtt és döbbenet, de a fehér – értsd szűz lampion – jóval drágább, mint a használt, megfestett. Ha szerncséd van ráakadhatsz egy étterem, vagy egy szentély, javításra beadott, vagy véletlenül plusszban gyártott lampionjára, amit akár 15-20.000 forintért is megkaphatsz, de egy szép, fehér, megfestendő chochin ára inkább innen kezdődik. A ráfestendő ábrát, logót már viszonylag olcsón rászitázzák és akkor megkapod végre életed első, hiteles, gyönyörű lampionját, olyan összegért, amit itthon biztosan nem adtál volna érte.

Bambusz művészet

A Tenryu ji templom zen templomegyüttese gyönyörű látképkerttel büszkélkedhet, de minden kyotói turista azért keresi fel, mert a kert mellett húzódik Kyoto legnagyobb, egybefüggő bambuszerdeje. Ez a számos honlapon, képeslapon szerelő, hangulatos erdő valójában nagy gondoskodást igénylő kert.

A bambusz ugyanis fűféle, állandóan és gyorsan nő és pont úgy viselkedik, mint a normális fű – ha nem vágják, gondozzák, előbb-utóbb lábon állva elhal. A bambuszerdő fő látványossága az árnyakon és hűs, friss levegőn kívül a bambuszerdő hangja. A bambusz suhog, süvölt, siseg és pattog, kattog, pattan, kattan, pont úgy, mint a koto hangja. A kattanások eredete a bambusz törzsének a szél miatt benne keletkező feszültségekre, repedésekre vezethető vissza, a robusztusabb tik tak hangokat peddig a szél által egymásnak taszított bambusztörzsek adják. A Tenryu-ji bambuszerdejében, kicsit kintebb a turisták által bejárt szokásos útvonaltól két igazi, bambuszmanufaktúra működik Kyoto legolcsóbb bambuszboltjával. A boltot végigjárva egyszerűen lenyűgöző, mi mindent képes létrehozni ebből a hasznos és dekoratív anyagból az emberi képzelet. Pohár, alátét, váza, pálcika, evőeszköz a legközönségesebb felhasználási mód, de akad itt kerítés, tapéta, álmennyezet, minden, gyakorlatilag bármi, ami használati tárgy lehet. Az üzletekben még az itteni párás éghajlat mellett is szükség van a párásítóra, ne csodálkozzunk, ha az otthoni bambusztárgyak előbb-utóbb megrepednek. A bambusz feldolgozása, különösen a nemes-ritka alapanyagból, miniatűr pontossággal megmunkált darabok esetében nagyon idő és munkaigényes. Ha mindez artisztikus vénával és esetleg hírnévvel, vagy bejáratott művésznévvel párosul, az olyan árakat eredményezhet, ami előtt csak állunk és bámulunk. Vonatkozik ez persze minden manufaktúrában gyártott tárgyra Japánban, selyem alapú kimonóra, ritka fából készült különleges rendeltetésű bútorokra, vagy elég, ha a vasművesség különféle ágazataira gondolunk.

Azt hiszem, az elborzasztó árakat látva inkább az kellene felmerüljön bennünk, miért nincs otthon a manufaktúrának ilyen becsülete, miért nem fontos egy magyar otthonban, hogy akár egy-, vagy többhavi fizetésnek megfelelő összeget áldozzunk egy különleges, nagy felkészültséget igénylő, szép darabért.

Megjegyzem, hogy ezek a manufaktúrák és boltok egyben nem egy sosem látott vállalkozó boltjai. Mindig maga a művész görnyed az üzlet közepén és kel fel, hogy blokkot adjon, esetleg előfordulhat az, hogy a nagynevű manufaktúrákban már kialakul egyfajta munkamegosztás és egy-egy munkafázist más-más dolgozó végez (kora reggeltől késő estig).

Shodo 書道
Egy hétfő reggel meghívásnak teszünk eleget a Ginkakuji művésznegyedében, kalligráfia órára megyünk. A család generációk óta kalligráfiával foglalkozik. Apu nagynevű művész, akinek többszáz(!) követője tart fenn stúdiókat az országban. Egyik fia diplomata, jön megy, most éppen Ukrajnát hagyta ott, egy másik Milánóban ipari formatervezésr hallgat, megint egy másik fiú építészetet és teát tanul. A legidősebb követte a családi hagyományt, az egyetemen is és utána is a kalligráfiának szentelte az életét. Most itthon dolgozik, éttermek, a legkülönfélébb gyártók rendelnek tőle csomagolás, vagy prospektust design-t (óh, az otthoni számítógépes reklámgrafika mélységei!), itt egy híres és szent helyről származó ásványvízhez, ott egy meghívóhoz tervezett címkét. De a fő tevékenység a tanítás. Bár nem kötelező az iskolában (csak a gimnáziumtól) de jönnek tanítványok és próbálják elsajátítani a soha be nem fejezhető, csodálatos, meditatív, intellektuális élményt, az írás művészetét, ami egyszerre grafika, festészet, írás, fogalmazás, ima és meditáció.

Láthatóan jól elvan otthon, minden pedáns, tiszta. Amikor belemelegszünk és megismerkedünk néhány egyszerű jel történetével, írásmódjaival, kínai és japán stílusával és nagy átéléssel , a frissen tanult technikát alkalmazva, sikeresen kanyarítunk egy két jelet, nagy sikert aratunk. A messziről jött, Coca Cola emberekben sikerült az érdeklődés csíráját felkelteni, sőt a papírt elhagyó ecsetjük szálkás vonalai mintha a költészet parányi nyomait is mutatnánk, jutalmul kérhetünk valamit - nem tudják, milyen a magyar – meg is kapjuk az ifjú örökös egyik szutráját, új stílust teremtő, szikár, hegyes vonalaival fogalmazva.
A shodo eszköztára ugyanolyan részletes és bonyolult, mint a füstölő művészete (erről legközelebb írunk illatos naplót), a jó alapanyagok nem olcsók. A legkülönösebb kis eszköz neve a suiteki　水滴, a víz cseppentő.

Pici, még attól is kisebb teáskannát képzeljenek el, de fedő nélkül, precízen hajlított nyakkal, az egész egy finoman megtervezett műszer. A suiteki legalább olyan sokféle anyagból és stílusban készül, mint a teáscsészék, van köztük porcelán és raku, fém és szörnyeket mintázó. Funkciója elsősorban a kis, leheletvékony minták előkészítésében van, amikor a tizedmililiternyi festék, vagy víz is számíthat.

SUITEKI TEA 翠　滴

De nem maradjunk tea nélkül, így hát elővesszük a Koayamaen zsákmányolt Gyokurót, ami két kedvencünk a Shiun és a Jyoshu között helyezkedik el, a neve pedig Suiteki, de nem így, hanem emígy. Víz csepp helyett midori csepp – zöld csepp, sőt türkizzöld csepp. A tea kinézetre a Shiun féle lapos, nem hegyesre sodrott gyokurók közé tartozik, így már előre érezzük az ízét, de aztán mégsem. Elkészítéséhez a Japánban sem nagyon gyakorolt minimalista módszert használjuk egy pici teáskanna hobinnel és egy 40 ml-es csészével. A vizet egészen 50 Co-ig hűtjük vissza és úgy toccsantjuk a 4 grammnyi teát. ( A japán teák ajánlott adagja 8-9 gramm, de ez a módszer a kevesebből is többet hoz ki.) Nem várunk rendes gyokuro felöntésnyi időt, igazából nem is nagyon tudjuk mennyi idő telik el, inkább csak figyelünk. Amikor a tea iszamos - mocsaras külleműre vált, készen vagyunk. A 40 mk-es csésze aljából talán 15 ml-t foglal el a tea – nem tea – esszencia, nem, inkább nedű, vagy egyszerűen csak zöld csepp. A későbbi felöntések magyar ízlésnek túl erősek, algás, erős ízűek, mi nem is erjük itthon forgalmazni, ehhez az ízek szélesebb világát kellene ismerni. A suiteki nem költészet, hanem zöld lótusziszap, a japán konyha minden frissességét és erejét megmutató, de kemény tea.

Hippodrom

2009-05-13T05:48:00.000-07:00

Gondolom sokan találkoztak a japán teával először úgy, hogy az előkelő helyen szereplő és számontartott Ippodo boltban vásároltak, legalábbis online. Én másképp vesztettem el a japán tea szüzességemet, de az Ippodo nagyon is ismert márka, éppen ezért személyes felkeresése amolyan becsületbeli kérdés, illetve kötelező városnéző túrák kötelező része, de nem is nagyon lehet elvéteni, mert a bolt Kyoto egyik patinás részén van, több fontos útvonal metszéspontjában. Az utca amúgy a Teramachi fedett vásárcsarnok utcájának a folytatása, régiségkereskedők, country style és svéd hangulatú kütyüshopok otthona, amit néhol kézműves és szakboltok váltanak elsősorban bambusztárgyak, papír és tea vontakozásban. Itt találtam egész japán utunk legolcsóbb tea szakboltját, ahol végül semmit nem vásároltam és a legdrágábbat is, ahol szintén nem vettem semmit, de elismerően bólogattam.

Az utca régiségkereskedői nagyon drágák, igazi folyami ragadozóként, nyugodtan, egykedvűen, kissé már megpenészedve várnak arra, hogy az aktuális turista betévedjen és megvegye a 15 éve a polc legalján váró készletet. Ezeknek a boltoknak a többsége sötét és nagyon rendetlen, leginkább idős tulajdonossal. A gyöngyszem az a bolt volt, aminek praktikusan nem is volt bel-, csak kültere az utcán, elhagyatottan, bögrékkel, vázákkal, mindennel, mi szem-szájnak ingere és egy kamerával, ami a bent lomhán üldögélő térfigyelő tulajdonos szemeként szolgált. Kipróbáltuk, egy kis nézelődéssel, bögreemelgetéssel nem lehetett kihozni a sodrából, csak akkor jött ki az utcára, ha biztos áldozatra lelt tapasztalt szeme. Az utca végén még egy elegáns kimonóbolt is van, de ennek megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Ebben az utcában, egy shinto szentélytől nem messze található tehát Ippodo, A TEAKERESKEDŐ 300 éves teaboltja, a maga eredeti építészeti környezetében. Fontos tudni, hogy Ippodo csak egy kereskedő, akinek saját márkái csupán logók, kereskedelmi márkák, szemben Horaidoval, aki saját keveréket és márkát készít, szemben Kambayashival, aki teát vásárol fel, teát és blendeket és márkát készít és szemben Koyamaennel, aki termeszt, termel és márkát képvisel. A boltot tavaly felújították, de arra gondosan ügyeltek, hogy az eredetinek ható anyagok, színek és a patina ne vesszen el. A bolt fő része teaárusítóhelyként működik, aminek nagyobb részét foglalja el a pult, kevesebb jut a vásárlónak, de itt bevett szokás, hogy az utca is része a boltnak.

Jobboldalt egy hozzáragasztott épületrész egy új teaháznak ad otthont, ezt hívják ők KABOKU teaháznak. Az egész épület maga az eredeti, 1717-ben, Omiya néven alapított, az akkori császári palota közelében felállított teakereskedés jogutóda. (Az épület a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, mai állapota az akkori restaurálás eredménye). Az Ippodo (megőrizni) nevet 1846-ban Yamashina herceg adta a helynek. Ippodo, akit a kreatív névmemóriával megáldott Csilla napokon át következetesen Hippodromnak hív, folyamatosan erős és a legjobb helyekre és címekre célzott marketinget folytatta azért, hogy a legjobb minőségű teák között emlegessék a nevét. A bolt sokáig a császári család hivatalos teabeszállítójaként hirdette magát, de ezek az idők elmúltak.

A bolt hangulata, hatalmas, egyesített udvarház jellegű terénél fogva patinás, amit rögtön felülír valami, furcsa, émelygős, nyugati hatás. Ez az az összetéveszthetetlenül elegáns, kimért, finomkodó, de egyben műanyag mosollyal kövezett, pénztől párás levegőjű, megilletődött hangulat, ami a párizsi shoppingolás közben lépten-nyomon elfog minket. Az első benyomás sosem csal; itt és ott kijelentjük, hogy Ippodo már nem japán, hanem francia. Mielőtt elfogultsággal vádolnának, szeretném pontosítani, hogy Ippodo látszatra természetesen még japán és japán teákat árul, csak japán feliratokkal, de bent az eladótól a felszerelésig, mozdulattól az étlapig már minden franciává korcsult. Aki látott japán eleganciát, az tudja, miről beszélek. A japán elegancia titkos, éppen csak kivillan, minden pillanatát műveltség és felsőbbrendűség járja át, erősen kasztszerű. Ippodo eleganciája már áldozatul esett a turizmusnak, illetve az üzleteknek abba a csoportjába tartozik, amelyek Japánban "egzitikus" nyugati módszereket mutatnak be és ez érthető, mi is így teszünk oda-vissza, azzal a különbséggel, hogy nem vagyunk háromszáz évesek, vagy legalábbis nem tudunk róla. A teaház teaboltból átvezető bejáratánál, egy pincér leültet bennünket, várni kell, minden foglalt ( du. 3 óra van, de általában mindig foglalt) Közben forgathatjuk a menüt, nézhetjük a kissé eklektikus belsőt, ténfergünk a teásdobozok és ládák között. Minden kyotói teásbolt tele a régi teásládákkal, de egyedül Horaidonál és egy amolyan "piacos" teaárusnál láttam, hogy a hagyományos módon tartották volna a teát benne. Itt is, máshol is, ha kinyittatom a tealádát, a szokásos díszdobozok sorakoznak benne. A felújítás előtt még itt is, hagyományosan, a matchát is ládából árulták. A tipikus látvány Ippodo hagyományőrző teaboltjában, többszöri ittlétünkkor, ugyanúgy, mint Párizsban, a besiető menedzser, aki megveszi ajándékba szánt teáját.

Az étlapon három matcha, az itt szokásos árakon (1.500-2.500 forint), két gyokuro középről és lentről, két sencha és egy hojicha, japán édességgel.

A tálalás pazar, de az egyik asztalnál a tea horribile dictu! egy nyugati stílusú teáskannában érkezik, de egy hojicha rendelésnél feltűnik egy megnyugtatóan kyusu kinézetű nyeles kanna is. A gyokurokhoz egy kis hobint, 2 csészét és elkészítési útmutatót adnak. A matcha felszolgálásához egy kis szertartásasztalt rendeztek be, az elé kuporodik a frissülésre váró vendég és végignézi az autentikus mozdulatsort. Maga a felszolgálás olyan mint az üzlet, kiállításszerű, igyekvő, de tévedésekkel teli pénztárgép. Előttünk a kislány két matchát szolgál fel. Amikor úgy érzi, kevés a víz a vízforralóban, leveszi a kama vízforralóról a vízmerő bambuszkanalat, nemes mozdulattal kinyitja a balján meredő vízcsapot, vizet enged a hishakuba, majd a vizet a kannába löttyinti. Nyilván felmerül benne, hogy ez így nem lesz jó, mert ott és akkor, a matchára váró vendégek szeme láttára mélyen a kannába nyúl a vízmerővel és mint nagyanyám a szilvalevárt, pár erőteljes mozdulattal megkeveri. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megtörli a kezét egy kezskenőben és folytatja a hogyismondjam – teakészítést.

Ippodo teái egyáltalán nem rosszak, hozzák az itt elvárható színvonalat, nekem kicsit talán egyneműek, de a megfelelő ár/érték színvonalat képviselik, a csomagolás pedig megfelelő ajándékká emeli. Sokan sokfélét meséltek arról, mivel és hogyan machinálják a teáikat, de lehet, hogy ezeket a meséket a szakmai rosszindulat szülte. A teák nemcsak itt, hanem Japán sok városában, sok szakboltban megtalálhatóak és elismertek, de így, a közvetlenül, kézközelségből próbálva, úgy tűnik, az Ippodo teaház csak a nevét őrzi.

A nagy kyotói zen templombiznisz.

2009-05-05T13:03:00.000-07:00

A négy fogadalom

Az élőlények száma
végtelen,
fogadom, hogy mind
megszabadítom.

A káprázatok világa
kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind
legyőzöm.

Az igaz tanok sora
megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind
megtanulom.

A felébredés útjai
bejárhatatlanok,
fogadom, hogy mind
bejárom.

Napjainkban a rinzai, a soto, és az obaku iskola létezik Japánban. A rinzai iskola szellemi alapjait a kínai Linji (Lin-csi, japánul Rinzai) tette le, amit a teát is Eisai honosított meg Japánban. A soto iskolát Eisai tanítványa, Dogen hozta létre, a kínai caodongot alapul véve. Az obaku iskolája pedig a 17. században jelent meg, egy Ingen nevű kínai szerzetes közvetítésével.
Csak a Rinzai irányzatnak 14 temploma, egyszersmind 14 külön megjelenése van, ezek egyenként olyam monstrumok, mint a Daitokuji, önmagában több tucat altemplommal. Szóval nagyon sokrétű vallásos, művészeti és építészeti örökséggel van dolgunk és csak turistaként való végiglátogatásukra sem elég egy hónap. Márpedig meg kell őket látogatni, mert a tea innen nőtt ki, a zen buddhizmusból.
De a zen buddhizmus nemcsak meditáció és szépség, hanem bürokrácia és hatalom is. A XIII. századtól kezdve egész Japánra kiterjedt a Gozan Jissetsu, az Öt hegy, ami az állami bürokráciával összefonódott egyházi, hatalmi rendszer volt. Eredetileg, akárcsak Kínában a zen terjesztésére találták ki, de a társadalom vezető rétegei saját adminisztratív és politikai céljai érdekéban hasznosították. Az Öt hegy, vallásos köntösbe bújtatott hatalmi hálózat volt, ami kölcsönös haszonnal járt a sógunátus és a templomok számára. Mára a közvetlen politikai szerep korlátozott, de az egyházak, beleértve a zen kolostorokat kihasználva a jó társadalmi kapcsolatokat, feltűnően jól élnek. Elsőszámú bevételük az adományok mellett a turizmusból származik, anélkül, hogy tényleges hitéletet élnének bennük, reggel kinyitják, este bezárják a pénztárgépként működő régi templomokat, mellettük szupermodern új épületek épültek, a kolostorok előtt szinte csak luxusautók állnak. A bizniszből persze nem jut egyformán mindenkinek, mint a piacon itt is vannak jobb helyek és kevésbé menők. A Ryoanji világhírű sziklakertjébe futószalagon érkezik a nép, a Manpukuji kínai zen kolostora Ujiban sokkal levegősebb.

A tegnapi kertek, a Ginkakuji is egy zen templom kertje. Annak tökéletességét kár lenne máshol keresni. Az ezt megelőző napokban viszont jónéhány templom száraz sziklakertjét látogatva ötlik fel az otthonról már könyv nélkül fújt, jól ismert, Ryoanji világhírű templomkertje. Zen és zen, kert és kert között nagy különbség, de a Ryoanjit talán túlságosan is megelőzte a híre. Architektúrája minden ízében egységes, tiszta, talányos és ha szabad ilyet mondani, lakonikus. A kőkert arányai meglepőek, a tájat kétségtelenül a hátul magasodó fal és a fal mögött felbukkanó fák és virágok uralják.

Japánban minden szentély, minden kert, minden teaház előtt kis kőkút, japán nevén tsukubai, ami a tisztálkodást szolgálja. A Ryoanjit most restaurálják, mindent állványok takarnak, külön sötétítve ezzel az egyébkánt is árnyékos hátsó kert hangulatát. A kertben a világ talán leghíresebb zen kútja, káváján négy kanjival. Csakúgy, mint a híres kertben, önmagában egyik jel sem értelmezhető, a kavics hullámai között emelkedő szikla sem szikla.

吾 ware - Én
唯 tada - csak
知 taru - bőség
elégedettség

足 shiru
Tudni

A kőkúthoz lehajoló, tisztálkodásra kész emberre a négy kanji egyszerre toccsan és azt mondja: a tudásom minden, amit elérhetek, ami ebben a környezetben egyenlő azzal: „mindened megvan, amire szükséged lehet.”

EIKAN do - Kövessetek!

Kicsit arrébb hatalmas templomkolosszus, benne kis kerttel, száraz kerttel, tájképpel, tóval, a hegyre felvezető nagyszerű fedett lépcsővel, hatalmas, gazdag, gyönyörűséges imacsarnokkal. Jól látható, hogy nagy a hívek tábora és bőven omlik a turisták hada is. Az imacsarnok egy szegletében meghökkentően bájos és szép „oltár”. A templom hivatalos neve Zenrinji, és a Tiszta Föld buddhista mozgalomhoz tartozik, annak a fő temploma, de népszerű nevét Eikan (más néven Yōkan 永観, (1033-1111) szerzetesről kapta.

Réges régen egy öreg ember az udvarnak ajánlott fel egy Amitabha képet, amit aztán ott használtak különféle szertartásokon. A narai Todai-ji templom alapító ünnepségén a képmást a templomnak ajándékozták és annak kincstárában tartották. Amikor Eikan a szoborral találkozott és kömyörgött hozzá, úgy érezte, hogy különleges erő árad a szoborból és hirdetni kezdte, hogy a szobor rendeltetése az emberi lelkek (avagy minden létező) megmentése. Amikor erről értesült, a visszavonult császár Shirakawa elrendelte, hogy a szobrot vonják ki a templomi szolgálatból és adják Eikannak. Attól kezdve Eikan, aki lemondott Todai-jiban betöltött tisztéről, a kyotói utcakép része lett, amint a szoborral sétál és az emberekért imádkozik.

Eikan a Tiszta Föld lelkes híve volt és ő vezette be a japán buddhista gyakorlatba a nenbutsut, a szellemek elűzését és alapított egy kolostori kórházat. 1082 február 15-e hideg reggelén a templom fő imacsarnokában járt körbe-körbe szutrákat és nembutsut recitálva, amikor a szeretett Amida szobor egyszerre lelépett a talpazatáról és járni kezdett előtte. Eikan jéggé dermedve megállt, mire a szobor a válla fölött feléfordítva fejét rátekintett és azt mondta: Eikan késő van, kövess … A szobor azóta is ebben a tartásban maradt, gyönyörű, bájos és szigorú egyben, tartása Amida kegyeletének szimbólumává vált, amivel az embereket, akik készek követni, vezetni akarja.
Mikaeri Amida (a visszaforduló Amida) gesztusa többféleképpen értelmezhető:
A mögötte érkező embereket váró
A visszaforduló,
A hozzá közel állók felé kegyelettel és könyörülettel forduló
Az embereket kegyelettel szemlélő
Az emberekre figyelő, előrelépő vezető képe.

Amida tartása - tudom, hogy itt és most egy késő Heian kori szobor értelmezésekor különösen hangzik – humanista. Amida nem szembejön az emberekkel, hanem visszatekint rájuk jótékonyan bevárja és vezeti őket.

Az Eikan do hegyre felkúszó épületei ragyogóak, gazdagok, a lépcső mellett egy fordulóban bambusszal fedett kút, a Suikinkutsu (vízcsöppek hangja kotón)
A Sui-kin-kutsu kút egy tervezett kút, ami a lassan a bambuszcsövekre öntött vizet gyönyörű, meditatív zenévé transzformálja, míg maga a kúttest rezonátorként működve felerősíti.

Az Eikan do gazdagsága zord pompával párosul a Nanzenji templomegyüttesében. A Nanzenji hez vezető utat egy ősrégi vízvezeték és az erdő övezi, a park közepén hatalmas, a semmibe nyíló kapu. Körbejárva, felfedezve, a miértet keresve a kapu az Én Kapujává lényegül. A Nanzen ji sziklakertje nemesen szép, de hiányzik a patina, ami olyan egyedivé teszi a Ryoan ji kertjét. Igazi élmény a Nanzenji teaháza borsos árért de gyönyörű kertre nyílik.

Ha zen kertet keresünk a legjobb választás mégsem a fent említettek valamelyike, nem is a Myoshinji, vagy a város külső peremére szorult Myoji, hanem egy viszonylag későm, 1601-ben a hadvezér Hosokawa Tadaoki által alapított, a Daitokuji kötelékébe tartozó templom, a Daisen-in. A templomot és a hozzátartozó kertet együtt építette Kogaku Sôkô 1509-ben. A templom nem túl nagy, a kert pedig egyenesen kicsinynek számít a maga alig 100 m2-vel.
A kert a daru-teknős dichotómiájára épül.

Elől az épület déli felében az elülső kert, a ház többi részéhez képest hatalmas, érintetlen, egybefüggő kavicsmező, egyetlen hatalmas óceán, két, a horizontot kizökkentő kavicsheggyel. A két kavicspúp, ami elvész a horizonton, a kapzsiság és mohóság fölöslegessége. A nyári kert, sarkában egyetlen fa, a Sarasôzyu, ami csak júniusban virágzik néhány napig, s ami alatt meghalt Shakyamuni Buddha. A fa magánya, az óceán kietlensége egyben a lét üressége, a megnyugvás. Jobbra, az óramutató járásával megegyezően indulunk az óceánból, a nyugati falat egyetlen, rendületlen kavicsfolyó kíséri. A hátulsó traktus bonyolultabb, egy, a régi taházba vezető híd osztja két részre.
Balra két nagyobb méretű szikla emelkedik ki a kavicsból és egy sziget, aminek teknős formája adja a nevét. (Kame Shima) Közelében kis bébi teknős sziget. A hídtól jobbra a Tsuru Shima, a Daru-sziget, melynek sziklái kiterjesztett szárnyú darura emlékeztetnek. A baloldali teknős, az óceán mélyére is lemerülni képes kövület állat a mélységet jelenti Japánban, ahova csak az emberi értelem képes lemerülni, míg a daru a szellem által elérhető magasságokba szárnyal. Közöttük, kettejük találkozáspontjában, a kert sarkában egy Horai sziget, a földi paradicsom, a Kincses sziget, ahol ég és föld egybeér, tapasztalat és boldogság földet érnek. A sziget északon van és a szerencseistenek hajléka egy gyönyörű fa, egy télen virágzó kamélia alatt. A szigetek körött finom fehér homok folyik körben, mint valamilyen hegyi patak, miközben az emberi életet megmutató gáton bukik át. A vízesés, a bukás ereje az emberi élet energiáját sűríti magába. Nem sokkal a Horai sziget alatt a tajtékos homokpatak egy szélesebb folyóba torkollik, az ifjúság tapasztalattá szelídül. Nem sokkal arrébb egy hatalmas fej alakú kő, a tigrisfej. Az élet folyama, a segítség nélkül maradt, létbe vetett lélek örvényleni kezd, tigrisfej, mint a lét miértje magasodik egy zen, virág alakú ablak mögött. (lásd a legfelső képet). Ha fellépünk az ablakba, előttünk kisimul a folyó és egy hatalmas, szögletes test egy kőhajó siklik tovább a kétségek után. A nyitott ablakból jól látszik, hogy a hajó közelében egy kis teknős próbál árral szemben úszni a sóvárgás és a kívánság örökké elégedetlen és persze reménytelen példázataként. A szerzetes életét a szüntelen meditáció és a mindennapi élet normális munkájának vérkeringése tartja egyben. A fehér kavicsóceán, a kiindulópont, ahova visszajutunk, a meditáció derűs laka, a hátulsó turbulens részt a munka ritmusa mozgatja.

Csak aki tanulta Isten és Buddha tanítását képes megérteni önmagát, a homok, a kavics és a kő leckéjét.

A Daitoku ji több altemplomában vendég, vendéglátó, tanár és tanítvány is volt Sen no Rikyu. A Daisen in kiemelt jelentőségű ezek közül a Rikyuval kapcsolatos templomok közül.
A templom miniatűr méretei ellenére óriási jelentőségű tea emlék; jónéhány Song dinasztiabeli ihletésű festmény és Japán első tokonomája is itt található, az a kis szekrény-házioltár, ami minden teaház és otthon legbensőségesebb része. A tokonoma eredetileg egy ruhásszekrény volt eltolható ajtóval. Rikyu egyszerűen levette róla az ajtót, a teaház északi felére helyezte és itt függesztette fel a teaszertartásnak valamiféle mottót adó képet, vagy írást, továbbá a teához védelmet és szépséget kölcsönző chabanát, a tea virágot. A tokonoma itt, a Daisen in északkeleti szobájában született, egy extraklasszis kivitelű, antik szobában. Itt vendégelte meg Daitokuji misonattoval, erjesztett szójababból készített süteménnyel és szilvával, a szerzetesek legegyszerűbb süteményével a hatalma csúcsára érkezett Hideyoshit. A teaszoba tolóajtajain egy megkapó szépségű, Song ihletettségű festmény a Seiôbo. Erről majd később.
A daru és teknős sziklakertben egy természetesen mélyülő szikla, a Butusoku seki, a Buddha lábnyoma sziget. Erre a sziklára állított Rikyu egy vízgyűjtő medencét, a teaszertartást megelőző tisztálkodáshoz.

A Daisen in megtervezett sziklakertje egy kertmese, csak kő a hit nélkülieknek, élő, meditatív oltár mindenkinek, aki képes, meg tud és meg akar állni egy pillanatra. Ettől függetlenül a templomot és a kertet üzletszag lengi be, vagy inkább mossa el.

A legtöbb templomban tilos fényképezőgéppel ellopni a templomalapító szerzetesek, vagy Buddha képmását, de szabad a filmezés, fényképezés a kertben. Itt és most, minden tilos. Tilos a kertet fényképezni még tilosabb a belső tereket, vagy a teaszobát, tilos a falakat tilos a földet, vagy az eget. Katonai zen objektum. Copyright védi a Horai szigetet és egy állandó kísérő bandukol minden kamerás turista után. Megvásárolható viszont minden, brossúrában, képeken, képeslapokon, a templom főpapja, a híres, médiasztár nap, mint nap ott ül a pulpituson és ha kérdezel, megértve nyelved, előkap egy lepedőnyi lapot, rajta német, spanyol, angol szöveggel és tűrhető, indiánokra emlékeztető kiejtéssel olvasni kezdi a templom történetét és nyilatkozatát. Fizetni ezért is kell valamennyit.
Ez az templom adja kyotói templomteáink legeslegroszabbikát, csak nagy nehézségek árán állom meg, hogy a fizetős kiadványok videók között ne reklamáljak. A főpap segédje sorbaállít egy tucatnyi turistát és mindenki kap egy egy chashakunyi hígabbnál is hígabb ususchát. A legfontosabb termeket, teaszobát nem nyitják ki de egy japán csoport után lopózva mindenhova sikerül bepillantani.
A Daisen in mégis a legszebb allegorikus zen kert marad kyotói teaemlékezetünkben.

Én kis kertet kerteltem...

2009-04-26T04:28:00.001-07:00

"Ezt a telket itt azért vette meg István, hogy senki se építkezhessen mellénk. Ide pedig – mutatott le milliárdos barátom felesége az alant húzódó erdőre - egy japán kertet szeretnénk kis tavacskával, meg ilyesmivel... "
–Az azért nem ilyen egyszerű – próbáltam ellenkezni – vagy megcsinálod, úgy, ahogy kell, vagy olyan lesz, mint a japánok mesterséges óceánpartjai és nem lesz semmi értelme.
Az érvelés nem hatott, a „japánkert” azóta elkészült, tóval, híddal, ilyesmivel...
Amikor a látogató először találkozik a japánkert általa ismert toposzaival – kőlámpás, fenyők, ciprusok, kaméliák, kőutak, ilyesmi – a hatás triviális. Jónéhány nap kerttúra után kialakul egyfajta „ezt már láttam” unalom és el kell még telnie pár kertlátogatásnak ahhoz, hogy a látogató képes legyen az alapvető részletek és funkciók felismerésére. Az alábbi kertkalauz csak a benyomások szintjén kacskaringózik, de néhány hasznos részletre is felhívja a figyelmet.

1. A Mohatemplom

A Koinzan Saihoji, népszerű nevén Kokedera, azaz Moha Templom Kyotótól nyugatra fekszik a Nishikyon.. A terület eredetileg Shotoku herceg villája volt, amikor – még a VIII. században – egy Bosatsu nevű főpap 49 templomot alakított a kerületben az uralkodó kívánságára. A Saihiji tulajdonképpen három nagyértékű Amitabha kép tárolására alakult. Rekio 2. évében, (1338) Fujiwara Chikahide egy közeli shinto szentély főpapja felújította a templomot, de annyira megfogta a hely szelleme, hogy maga is belépett a rendbe és a Rinzen zen templom papjának, Muso Kokushinak a gyámkodását kérte a templom felett. Muso elfogadta és ő maga is beköltözött a Saihojiba. Ő volt az, aki saját tervei alapján megépíttette a Saihoji kertjét, amiről az később a kolostor a nevét kapta: a mohatemplom. A mohatemplomba nem egyszerű a belépő, de korántsem igaz az, amit Khívától Keletre blogja állít, miszerint a bonyolult meghívó rendszer után a belépő ingyen lenne (de ez nem baj, mint ahogy az sem túl nagy gáz, hogy az oldalon bemutatott gésák nem gésák, sőt még maikok sem, csupán egyszerű fotónövendékek)
A meghívóhoz valóban a következőképpen lehet jutni.

„A tervezett látogatás időpontja előtt legalább egy héttel küldjünk levezőlapot a templomnak, feltüntetve nevünket, a csoport létszámát, a címünket (japán nyelven), a korunkat (csak 18 évnél idősebb felnőttek léphetnek be), valamint a nekünk megfelelő dátumot, illetve annak alternatíváit. A cím: Saiho-ji, 56 Kamagaya-cho, Matsuo, Nishikyo-ku, Kyoto-shi 615-8286. Csatoljunk egy felbélyegzett, megcímzett válaszborítékot, vagy vásároljunk bármelyik postahivatalban egy Ofuku-hagakit, vagyis oda-vissza üzenetre szolgáló postai kártyát. Jelenjünk meg a templomnál a templomhivatal által megjelölt időpontban, és fizessük ki a 3000 jenes (ez 30 dollár ma) ‚adományt‘. Ezután 90 percünk jut a szútrák másolására és éneklésére, vagy zen meditációra, mielőtt végre körbevezetnének minket a kertben.“

Mi a levélváltást a látogatást megelőzően 6 hónappal tettük meg, még éppen időben. Hihetetlen, de a tavaszi idényben Kyotó legtöbb előre foglalalndó szállását és műzeumát minimum fél évvel hamarabb kell lefoglalni, de az sincs könnyű helyzetben, aki most akar az őszi időszakra szállást találni. A meghívóban szereplő adomány maga a belépő, ami ugyebár kb. 7.000 Ft és ötszöröse az átlag múzeumi belépőknek. Ez egyszerű kolostori múzeum politika, látogatók még így is bőven akadnak, ha nem szűrnék, akkor pedig elviselhetetlen lenne a tömeg. A templomban ezért az adpmányért a kapuban várnak és a fő imacsarnokba vezetnek, ahol hosszú sorokban ülnek a látogatók a tatamikon elhelyezett kis asztalkák előtt. Mindenki kap egy brossúrát, egy inkpadot (ez angol szó, magyarul tuspalettának lehetne fordítani) és a Szív Szutra egy kivonatát japánul. Az egyik lapon rendesen nyomtatva, a másikon halványan. Előttünk a bekészített tusfelszerelés, most pedig hozzá kell látnunk a halványan nyomtatott változat átírásához. A szöveg 123 kanjiból áll és a kezdeti vihogás, meglepődés hamarosan csendes munkává alakul át, azt pedig gyanítom, hogy az akció eléri eredeti célját, az ima átírása igazi imává lényegül át. Mindenki jellemének megfelelő, kapkodó, alapos, gyönyörű Az általunk írt szöveget saját latin betűs nevünkkel és címünkkel Muso Kokushi szobra elé kell helyeznünk, majd elindulhatunk a kerten körbevezető sétánkra.
A kertől tudjuk, hogy több, mint 120 féle mohafajból épül fel, hogy helyenként az évszázadok alatt kialakult moharéteg fél méter vastagságú, stb, de az első benyomás, talán a belépő megpróbáltatásainak hatására elég lehangoló. Ennek az is oka lehet, hogy jónéhány templomlátogatáson vagyunk túl, ahol gazdagon burjánzó mohával találkoztunk, mindenesetre itt és most nem fog meg különösebben a látnivaló. Aztán a kert első teaházánál lemaradok és kezdek belemerülni elsősorban az optika és a makro adta lehetőségeken át a részletek gyönyöreibe. A 90 perces limitből semmi sem igaz; a kertben, az előírt útvonalon nyugodtan lehet bóklászni és csodálni a mohaszőnyegre hulló vörös kaméliavirágot; a tóban lustán kanyargó, borjúnagyságú pontyokat, az út finom kiigazításait, a mohával benőtt hidakat. A kertről fennmaradt végső benyomásunk az, hogy gyönyörű; hogy akinek van érzéke a részletek, a felnagyított, selymes bársonyos természeti világ iránt, annak nagy élmény lesz, de a többi látnivaló közé beszorított egyik látványosságként fölösleges megnézni. Minden tevékenységhez, legyen az szakmai, vallásos, vagy emberi kapcsolatokon alapuló maximális elhivatottság és szenvedély kell.

A képen elrejtettünk egy hangyát

Aki a kertet tervezte, fenntartotta, felújította itt, a természet egy kis mikrokörnyezetében adott lehetőséget ismerte fel és építette a templom díszletévé és a napi elmélyültség gyönyörű paradigmájává. Csak úgy ránézve meglátogatni teljességgel fölösleges és értelmetlen. A kertben három teaház (Shoando és Shonantei és Tanhokutei), egy kisebb szentély is van. A Shonanteit elvileg még a kert alapítója építette, jelenlegi formáját pedig a XVI. Század végén nyerte el. A kert két szinten épült; a felső Karesansui stílusban (6 mohába ültetett szikla), az alsó klasszikus stílusban, egy tó körül kanyargó úttal, aminek felülnézeti formája a szív (Shin) kínai karakterét mutatja. A tavat ellátó és levezető kis patakok üde színvoltok, de van egy száraz sziklakertje, egy zen sziklatömbje, amin a hagyomány szerint Muso meditált és egy hatalmas mohákkal borított sziklafala is. A mohák legszebb formájukat a párás nyári hónapokban, vagy esős időben mutatják. A kyotói kertekben paradox látvány a karbantartó kertészek munkája. Láttunk lecsapolt lótuszültetvényt tisztogató kertészeket, a Mohatemplomban pedig a mohaszőnyegen sepregető munkásokat.

2. Ginkakuji (Ezüst pavilon)

Mivel teaházunk a Ginkakuji és a Filozófus sétánya közelében van, ezért naponta többször is megélhettük a Ginkakuji michi környékének életét. Ez a kerület 10 éve még lepukkant, érdektelen, a Ginkakujihoz csak felvezetésként szolgáló helyszín volt, most egyetemisták, művészek kedvenc lakóhelye, egy 25m2-es lakás bérleti díja 90.000 Yen körül van. 210.000 Ft.
A Ginkakujihoz a várost körülvevő hegyek egyikére kell felkapaszkodni, itt alapította a palotát 1487–ben visszavonult élete rezidenciájaként a Muromachi Sógunátus nyolcadik sógunja Ashikaga Yoshimasa. Mintának a város tengelyének másik végében épült Kinkakuji (Arany pavilon) kertjét tekintette, a kert hivatalos neve pedig Higashiyama Jishôji. A Ginkakuji az a hely, ahol a Higashiyama kultúra, érthetőbben a ma a világban japánként értelmezett kultúra kikristályosodott. A sógun a kertet a város fölé éppítette, de nem a jobb kilátás érdekében. A bejárat előtt hatalmas, ötszáz éves kaméliasövény magasodik, mértani pontossággal formázva, szerepe az volt, hogy a sógun ne lássa (saját szavaival) „ezt a mocskos, bűnös várost”

A sövénybe szorított bejárat után szemben azonnal teljes méretében bontakozik ki a hegyoldalban pompázó kert képe, középen tavak, jobbra maga az Ezüstpavilon. Az Ezüstpavilon eredeti neve Kannonden, alsó szintje hagyományos japán lakóépületet mutat Shoin stílusban, a felső szint Chouonkaku egy kínai templomot formáz, nemesen ívelt tetővel. A tető bronz főnixe keletre néz és őrzi Kannon Bosatsu, a Tie Guan Yin meséből is ismert Kegyelem Istennőjének ajánlott épületet. Ottlétünkkor az épületet renoválják, fa restaurátotok nyújtóznak az emeleti erkélyen és lezükben tükörrel, kis ecsettel alapozzák a fa szerkezetet.

A tető már kicserélve, cédrusból vágott lakkozatlan zsindely, ami a falapocskák állsászöge miatt fantasztikus csillogással veri vissza a napfényt. A Ginkakujit a vele áttellenben, a város másik végén emelkedő Kinkakuji ellentéteként ezüstre fényezték volna, de ebből semmi sem lett.

Balra a Tôugudô, egy elegáns csarnok emelkedik, benne, itt a nemes shoin stílus mintakertjében az első olyan teaház, ami túllépett az elegancián, fényességen. A tökéletesre csiszolt architektúra és stílus testén az első, természetes, wabi repedés.

Innen bontakozott ki az általunk szeretett és művelt chanoyu. A Ginkakujiban előre tervezett az évszakok változása, tavasszal kevéssé jelentős részletek külön hangsúlyt kapnak télen, minden átlényegül ősszel. A kert útja felkanyarog a domboldalra, ahonnan, mint egy kis ékszerre, lelátunk a kertre és az épületekre. Moha, évszázados kaméliák, fenyves, bambuszerdő, tavak és források, sziklák. A kert minden részlete, minden tájképe emberi képzelet és tervezés eredménye, még a domboldalban lefelé hajló fák szöge sem csak a természet műve. Soktucat japán kert után is egyértelmű, hogy a Ginkakuji a klasszikus és wabi japán architektúra és a klasszikus japán kert tökéletesre csiszolt, fantasztikus élményt jelentő példánya.

Nincs kert, amit ettől tökéletesebbre lehetne készíteni, de éppen ebből táplálkozik az állandó vágy a változásra is. A precizitás és kiszámítottság terepasztalszerű élménye már nem fokozható tovább innen már csak kifelé, a zen felé vezet az út. Nem is lenne alkalmas most továbbfolytatni, térjünk nyugovóra a teljesség élményével.

Ez az állandó vágy a virágok után, hogy a zöld kibukkanjon végre a hó alól.

2009-04-23T00:50:00.001-07:00

Két héte majd mindennap reggeli teagyakorlat (keiko). Mesterünk elutazott, helyette egy koreai lány foglalkozik velünk időnként mások társaságában. Daire japán fiú, neve azt jelenti kontinens, mert Koreában látta meg a napvilágot, szülei ugyanis egyfolytában úton vannak. Most éppen Ukrajnából jöttek haza, néhány halvány magyarországi élményük is van.
A talányos nevű Didi ellenben kínai lány, Xishuangbannából, Yunnanból igazi teacsaládból származik, a papának van vagy három teahegye a Jingmai hegységben. 4 éve él Kyotóban, művészetet és teát tanul, telik nekik rá. A tanárunk, a koreai lány 1 év Urasenke kollégium után 3 évig tanult külsősként, nagyon nagy tudású és szép stílusú, ráadásul a felfogása is közel áll a miénkhez.
"Most vizet kell merned, te vagy a víz,."- mondja - "csak belülre figyelj!"

Megosztja egy-egy mozdulattal kapcsolatos saját véleményét, vagy a művészettörténeti vonatkozásokat is, kérésre elmagyaráz egy-egy fogást, pedig azt egyáltalán nem szokás. „Normál” körülmények között, ha valami nem úgy sikerül neked, ahogy mutatták, majd rájössz, ha megérett benned a mozdulat, senki nem mutatja meg csak külön a technikát. Nem létezik csak technika. Lépések vendég és tea van, amiket valahogy fel kell fűzni egy előadásba, úgy, hogy hiteles legyen. Mi 4 éve tanulunk, de nem mindennap és ez óriási különbség. A mesterünk Koyama jobbkeze, egy európai származású, de teljesen eljapánosodott tanár külön témákat, neveket ad még a gyakorlásoknak, leckéknek is. Ma például „ A bambusz levelek között fújó szél”, mert tavasz van és a zsenge levelek suhogása frissességgel, örömmel tölt el. Ez a new fashion nagyon tetszik a japánoknak, itt még a legnagyobbak is mesternek szólítják. Most egy húsvéti teaszertartást talált ki és ez a szintetizáló, költői hajlam aztán tényleg nagy sikert arat.

Azt gondolnánk, hogy a tea és a teaszertartás valami marginális, pár embert érintő kérdés. Biztos nem olyan népszerű, mint a baseball, de középiskolás szinten már sokan kezdenek el foglalkozni vele csak kedvtelésből, egyszerű érdeklődésből is. Gyakran más tudományágak kiegészítőjeként szerepel, Daire például építészetit karon tanul, de amikor lelkesen kezdem méltatni a modern japán építészetet, akkor kijelenti, hogy az csak addig érdekes, amíg messziről látjuk, de ha közelebb megyünk, élni kezdünk benne, akkor túl hideg, ő jobb szereti a wabi teakunyhók természetességét és inkább abból kiindulva szeretne valami újat hozni. Érdekes, feszes stílusa, szép tartása van, csak egy dolog zavar, az, ami itt igazán nem probléma: teakészítés közben egyfolytában, szépen, erősen, férfiasan szívja az orrát. Elképzelem, amint 400 évvel ezelőtt Rikyu készít nekem teát és szívja az orrát. A mítoszok szétfoszlanak a mindennapi gesztusok dörzspapírján. A kínai lány olyan, mint egy porcelánbaba, tömött kis galamb, szerény és hangtalan. Aztán a keikon egyszerre bájos és nagyon pontos a kéztartása, közvetlen, kedélyes a modora.

Koreai tanárunk művészetfilozófia és „tradicionális művészeti karon” PhD-zik teakultúrából. Valamelyik gyakorlásra eljött a „professzora”, akit nagy megilletődöttséggel és izgalommal mutatott be. Az öreg prof volt az első vendég, én a második. A nyilvánvaló kor és értékkülönbség ellenére végig nagyon tiszteletteljesen, illedelmesen és szerényen viselkedik, csak akkor bújik belőle elő a tanár, amikor az eszközöket tekintjük meg. Egy-két hangot tudunk csak szólni, semmi többet, ő viszont csendben, de határozottan elmondja, mire kell figyelni. Vannak a műveltségnek és a kifinomult kultúrának olyan szintjei, amiken, mint a végtelen lépcsősor lépcsőin, úgy lehet egyre feljebb lépkedni. Talán ez a szintetizáló igényű műveltség lehet egy élet célja. Sosem késő nekikezdeni. Ma az évszakhoz illő, a teaszertartásban az egyik legmagasabb szintű édességet (okashi) egy manchu mochit kaptunk a teához. Ezt nem vágni kell, harapni meg aztán végképp nem, hanem törni. Töréshez a kezünkben lévő szalvétán tartva az édességet a kezünket használjuk, majd talán lisztporos kezünket a szalvéta csücskébe töröljük.
„- Mi tea emberek, mindennél többre tartjuk a tisztaságot – mondja”
Tudással túltelített, megnyerő mozdulatok és részletek minden ponton.
Tetszik neki, hogy sokat tudunk, de a tudás önmagában nem sokat ér, ha nem tudod csinálni is. Gyakorolni kell, minél többet, ha lehet, mindennap.

Nem készítenek teát csak sumival, faszénnel fűtött vízforralóban. Elektromosan melegített kannával nem foglalkoznak. Egy adag faszén minimum 4.000 Ft, de a hatása és a tea íze teljesen más. Az embert hamar elkapja a varázsa.

Amikor a vendéglátáshoz előkészülünk, előkészítjük a teát és az eszközöket, nem lát minket senki, de végig úgy viselkedünk, mintha mások is figyelnének. Nincsenek elnagyolt, mozdulatok, pongyola testtartás. Csak úgy születhet jó előadás, ha a színész a nap minden pillanatában a szerepét játssza.

* * * *

Vasárnap Didi meghív bennünket egy előadásra, ahol egy puerh szertartást fog bemutatni. Előtte keikon a feje tetejére állít mindent, mintha el se jött volna. A puerh az Olasz Japán Kulturális Intézet lepukkant alagsorában van. Mégse zavaró, jól áll a puerhnek a chanoyu tisztasága után ez a foltos betonpadló a műanyag székekkel. Az előadás előtt körbead egy könyvet, amit a szülei adtak ki (www.teabooks.net ), a puerh történetével régi és mai szertartásaival. Van benne bambuszos és pezsgőspoharas elkészítés is. Mindent beleng a népi tea bája, néhol egy-két csiricsáré, giccses megjelenés, de a nagy igyekezet és tudás mindent feledtet. Mozdulatai tökéletes, kecsességgel teli, a taichiból is táplálkozó előadássá állnak össze.A szertartáshoz egy pár fikuszlevelet és egy gyönyörű porcelánkészletet használ gaiwannal, előtte körbeadja a teát. Van néhány Jingmai hegyi teánk, de ez, minden sheng puerht ver, annyira illatos, intenzív virágos.
Ezután kb. 70 Co os vízzel egy kiscsészében adja a félujjnyi sheng puerht elmosás nélkül, két 2 perces felöntés után. A teát nem tudom leírni, ki-ki próbálja ki azzal, ami van neki otthon, egész egyszerűen hihetetlen, intenzív, mindent elmosó méreg-tea. Tulajdonképpen egy aszú intenzitása illatokban és ízben, de több tucat kávé erejével. Két felöntést ad, de többet nem is tudnék. Groteszk, de életem egyik legkülönösebb teaélménye egy kyotói puerh lett. A lepény egy díszes, Buddhának ajánlott tea, ezért az árát nem is kérdezem. A családnak Yokohamában van boltja, ha akarom másnapra itt van bármelyik tea. Köszönettel visszautasítjuk, ez azért már perverz lenne, ha puerh teákkal megrakodva mennék haza Japánból. Inkább jövő tavasszal Yunnanban.

Valamelyik nap teatanulás előtt a Daitokuji templomba megyünk, amolyan ráhangolódásként. A Daitokuji egy templom, de elhelyezkedését tekintve inkább szétágazó, hatalmas templomkomplexum, ma 24 altemplommal, külön, elkerített építménnyel. A templom környékén, de a kerítésen belül is egyre többször találkozunk hármasával, derékszögű helyváltoztatással közlekedő, hangosan kántáló vándor szerzetesekkel. Teaszempontból a Daitokuji kikerülhetetlen állomás, a wabi teaszertartás gyakorlatilag itt alakult ki. Néhány szó erejéig érdemes megállni itt. A Daitokujit 1327-ben alapította Daito Kokushi a visszavonult császár Hanazono és az új uralkodó Goadaigo patronálásával. Daito a mai Kobéban született és 11 éves korától kolostori szolgálatban állt. Huszonhárom évesen a nemzet tanítója Daio tanítványa lett, de 3 év buddhista filozófia és vallás tanulása után sem tudta megfejteni a mesterétől kapott koant, ami így szólt:
"Ts’ui-yen egy nyárvégi napon azt mondta társainak:
„Barátaim, a nyár kezdete óta beszélgetek veletek, de nem lehet, hogy minden megállapításom helytelen volt ?”
Pao Hao azt válaszolta: „A rablónak gyáva a szíve.”
Chang-Ching pedig hozzáfűzte: „- Egyre nő.”
Yünmen (aki később Kína legnagyobb zen mestere lett), felkiáltott: - Kan!

A kan a határt jelenti, a kaput, itt indulatszóként szerepel, észérvekkel megfejteni persze nem lehet. A zen tapasztalat alapja, hogy felfedezzük saját természetünk. Ez, a buddhista filozófia tanítása szerint az az állapot, amit sunyata-nak, ürességnek nevezünk. A buddhista életút célja, a tudat falának áttörésével az üresség elérése. Az üresség nem elméleti konklúzió, vagy hipotézis, hanem tapasztalati tény. A sunyatában kifejezett üresség a lét csodájának felfedezése. A zen kolostorokba belépett szerzetesek a sunyata megtapasztalásáért nagy koncentrációt igénylő meditációt folytatnak nap, mint nap éveken át, míg egyszer eljutnak oda, hogy meg tudják fejteni saját, talányos, logikai úton nem levezethető, koanba sűrített létfeladatukat. Amikor Daito sikeresen túljutott saját Yünmen által felállított koanján, egy verset írt mesterének:

„Ha egyszer átlépted a felhők határát
Az életút kinyílik északra és délre, keletre és nyugatra
Este nyugszik, reggel barangol,
S már nincs vendég, sem vendéglátó
Minden lépésre a tiszta szél válaszol. "

A chanoyu legnagyobb mesterei, Takeno Jotól Rikyoig mind a Daitokujiban tanultak. Joo és Rikyu Dairin irányítása alatt gyakoroltak zazent, aki abban az időben a Daitokuji szerzetese volt. Rikyu kiemelkedően tehetséges tanítványnak bizonyult és mesterétől ekkor kapta a Soeki nevet. Ekkor épített egy kis teaházat a Daitokuji kapuja mellett, ami a wabi tea egyik emblematikus helyszínévé vált. A teaházban és a kolostorban folytatott tevékenysége után kapta a Rikyu nevet, ami már egy szerzetesi, papi név volt. A történelmi teaház ma a Daitokuji Kotoin altemplomában van. A templomot Tadaoki Sansai Hosokawa, egy szamuráj építtette, aki a tea nagy rajongója volt és Rikyu hét legobb tanítványa közé tartozott, akik a mester halála után továbbvitték a teaszertartást. Rikyu halála után a törvénytelenné vált családnak menekülnie kellett, örökségét egy részét pedig lerombolták.

A Daitokujiban ma jónéhány teaház látható, több zen teaszoba 800 éves tusrajzokkal díszített falakkal, a Rikyu teaház, aminek eredetije Osakában van és egy teaszoba, amit Sansai egy eredeti Rikyu féle 2 tatami nagyságú teaház részeiből alakított ki egy 3 tatamis teaszobává fekete falakkal. Ez az a wabi architektúra, amit leginkább Rikyu és a wabi tea örökségének tekintünk. Az eredeti Rikyu teaházba bemenni nem lehet, csak a kertet lehet körbejárni, de így is meggyőző erejű.
A Sansai féle, szintén eredeti Rikyu részekből kialakított teaszoba részletei lenyűgözőek, ha van türelmünk a szemlélődésre.
A Kotoin templomban van a kabuki színház megalapítójának, Izumo-no Okuninak a sírja.
A kertet és a kert falait végig fenyőerdő szegélyezi, földjét moha teríti.

Rikyu szerint a teában való lét:

"A nyugalom, az üresség birodalma.
Amikor valaki belép ide, mindenekelőtt tisztaságot érez, ami egyébként minden vallásos tapasztalatban alapvető.
Amikor aztán visszatérünk innen a mindennapi életbe, milyen nagyszerű látni, hogy a minket körülvevő világ minden apró részlete, akár egy vékony fűszál is osztozik a létet megalapozó ürességben. Csodálatos, csodálatos és megintcsak csodálatos. Minden dolog ezen a világon, legyen élő, vagy élettelen osztozik ebben a mindent átható tiszteletben. Mi kezünket összetéve és egymás felé meghajolva kiteljesíthetjük a létnek ezt a szövetét.
A férj ezért tiszteli feleségét,
a feleség a férjét,
szülők a gyerekeket
és gyerekek a szülőket..
Az emberek tisztelik az állatokat, fákat, köveket, tüzet és vizet.
Az ember nem csak ember, hanem természeti lény, természeti léte pedig egyenlően osztozik racionális, tudatos létével.

A tea, amitől ellopták a Napot

2009-04-20T06:05:00.000-07:00

Az alábbi megjegyzés bővelkedik a szakmai részletekben, ezért talán csak igazi tea fanatikusok fogják örömüket lelni benne.

Koyamaen 300 éves matcha termelő cége valójában két cég: Marukyu Koyamaen és Yamamasa Koyamaen
A cég Marukyu fele is kiterjedt rokoni hálózatot rejt, szinte minden, a cégnél befolyással rendelkező dolgozó, családtag is egyben. A cégnek két üzeme van Ujiban a régebbi a hagyományos ültetvények közelében és az új Makishima üzem a folyóparton, az ipari övezetben.

Uji teaültetvényei nagy területen fekszenek, majdnem Naráig húzódnak délre, ezen belül jól megkülönböztethetők az egyes teafajták termőterületei. A hagyományosan matchát adó ültetvények Uji mai belterületén találhatóak, a gyokurók a várostól délre eső dombvidéken. Keletre, messze, ja hegyek mögött kabusecha ültetvények vannak, míg a legjobb sencha termő területek délkeletre helyezkednek el. Ezek nem azok a fajta ültetvények, amik a képzeletbeli olvasó szeme előtt képzeletben megjelennek, hegyen-völgyön mindenfelé tea, hanem nagyon kis kiterjedésű, 1-2 hektáras parcellák. Gazdájuk mindig ún. őstermelő, aki a teával kel és fekszik. Az uji hegyi teaültetvények jó órányi járásra fekszenek a várostól, normál méretű gépkocsival nem lehet felmenni az utakon. A matcha ezzel szemben Ujihoz közel, illetve magában a városban terem. A Marukyu Koyamaen üzemhez közeledve teának, vagy ültetvénynek nyoma sem látszik, vegyi üzem, karosszéria lakatos, lakóházak és újabb üzemek váltják egymást az Uji folyó helyi utak és az autópálya kereszteződésében. Én ismertem a helyet, de társaink egyre csüggedtebbek 20 perces gyaloglás után; teát, zöldet, természetet szerettek volna, helyette beton és aszfalt mindenütt. Aztán jobbról szántóföld villan, de ezen sem teát, hanem hagymát, meg ehhez hasonló zöldségeket termelnek.

Végül felbukkan egy zászló a jól ismert logóval és mellette egy fagyitölcsér, amelynek szigorú, sötétszürke rács ad hátteret; megérkeztünk. A kapuban állva várnak minket, udvariasan felkísérnek egy fogadóterembe, ahol kis kiállítás vár a cég trófeáival, múzeumi darabokkal, puerh teakirályról származó teamagvakkal, Tang dinasztiabeli préselt teával és Song teamozsárral, a matcha malom elődjével. Mindenki kényelmesen elhelyezkedik, megérkezik az általunk rendelt tolmács is, akinek többször mi segítünk, majd belép egy szemüveges öregúr és hosszas, nagyon alapos előadás kezdődik a teáról, teafajtákról, ezen belül a japán teák helyéről és a cégről. Kapunk egy filmet, ami gyönyörű, nagyon informatív, de mégiscsak film. Ezután kis csoportunk tablók között indul az üzembe, pontosabban az üzem fölé épített hídra. A tablókon régi képek, az öreg, aki valójában a cég alelnöke, rengeteg érdekes részletről mesél, emitt már igazi teaminták, a legérdekesebb a nyers, nem sodrott matcha alapanyag, a szárral még rendelkező tencha.

A híd magasságában labor, kívül-belül minden patyolattiszta. Azt, hogy növényvédőszerek nem mutathatók ki Koyamaen teából eddig is tudtam, a német laborban azt mondták, nem láttak még ilyen teát, mert a vizsgált kereskedelmi teákban, ugyan kis mennyiségben, de mindegyikben van valami maradék, ebben nem volt.

A gyártósor teljesen zárt és gépesített és megintcsak patyolattiszta, inkább hasonlít műhold összeszerelő csarnokra, mint teaüzemre. A sor legvégén ott a műhold, hatalmas, csillogó méhsejt alakú ketrec, ebben keverik a blendeket. Belül ötletes, kifinomult szerkezet, de több részletet nem mondhatok. Lent egy furcsa, középkori hangulatú kamra, alumínium szerkezetbe illesztett fekete falakkal, ablaktalanul, csak szemközt, felülről bevilágító fénnyel a tejüvegen át. Ez a keverőszoba, ahol a blendek születnek. A cég lelke a teák megalkotója, a teamester, aki maga Koyama úr és néhány segítője, aki a japán tea írott történelmében először nyerte meg, hibátlanul, maximális teljesítménnyel (egymást követő évben kétszer is) a teabajnokságot, bekerülve ezzel a japán médiába.

Régebben leengedtek az üzembe, most már csak így távolról nézhető minden, fényképezni tilos. Amikor termelés van, még így sem, a dolgozókat is csak zsilipeztetés után, csírátlanított öltözékben és maszkban léptetik be. Felvisznek a híd fölé, üvegtábla mögött sötét terem. A felőlünk beszűrődő fényben látszik, hogy a terem mély, benne sok-sok sorban a matcha malmok forognak. Kézzel töltik fel őket, egyébként itt is minden automatizált. A kedvünkért sincs villany, a teát semmilyen fény nem érheti. Az öreg egy ötletes demonstrációs tárcsán mutatja be a malmok szerkezetét, elmondja a történetüket. A malom gránitból készül és megfelelő bánásmód mellett örökéletű, ennek megfelelő az ára is. Rajzolata kettős rézsű, ami gyakorlatilag egy nehéz, pontos és minden milliméteren folyamatosan mozgó ollóvá teszi. Tea nélkül mozgatva tönkremegy, maga a tea jelenti a kenést és a karbantartást is. Egy malom átlagosan 40 gramm teát ad óránként, a sebességet fokozni, a súrlódás által termelt hő és a vágás optimuma miatt nem lehet. A régiek persze kézzel mozgatták, arra való a régi malomkövön látható fa fogantyú. A matcha szemnagysága 5 mikron körül van, összehasonlításképpen egy vékonyabb emberi hajszál mérete 60 mikron.

Vissza a bemutatóterembe, ahol édességet és matchát (Unkaku, április 8-i termelésből) kapunk, a sok blama matcha után végre rendesen elkészítve, mert mi magunknak készítjük el. Lehet kérdezni, kérdezek, kedves, udvarias, de talányos válaszokat kapok. Átvonulunk a fekete rács termébe, a rácsról kiderül, hogy bambuszt formázó árnyékoló, belül új építésű, komplett teaház, egyszerűen meseszép, de csak demonstrációs célokat szolgál. A kétórás program végén laza beszélgetés kezdődik, mindenki próbál előrefurakodni, én átadok egy Szepsy aszút, egyúttal jelzem, hogy mi vagyunk a közép-európai képviselők, és itt van velünk a német is, mindketten kapunk egy udvarias mosolyt. A németek megpróbálnak segítséget kapni valami személyes teaiskolás problémában, udvarias, érdeklődő mosoly a válasz. Mire kiürül a terem, én taktikát váltok és jelzem, hogy jövő héten jövünk vissza ültetvényt látogatni. Merev elutasítás helyett udvarias mosoly, sőt meglepetésemre időpontot kapok, de látszik, hogy ez azért nem szokás. Ahogy megyünk kifelé, a lenti csinos üzletben mindenki fagyizni kezd, amikor én hojicha fagyit kérek, a barna masszát látva rosszallóan rám szólnak; te miért csokit kértél? Ennyi az első menet, a látszat ellenére nagyon sok tanulsággal. Japánban komoly eredmény, ha valaki egy ember, egy üzlet, egy vállalat magánéletéhez közel férkőzhet. Van egy formális kifelé mutatott, udvarias öltönyarcú megjelenés, azon belül kezdődik a még mindig nyakkendős, de a cég életét, a házat már részben megmutató viselkedési forma. Ide már csak az juthat el, aki valamennyire bennfentes. Ennek az űrhajózási technikát alkalmazó és bemutató cégnek az európai képviselői ma majd összetörték a lábukat, hogy bejöhessenek ide és elmondhassák, hogy ők kicsodák. Megkapták az elismerő biccentést, de ennél többet senki ne várjon. Talán rendjén is van ez így, csak akkor mutatják meg magukat teljesebben, amikor már tiszta a kép, kivel állnak szemben, de nekünk nagyon szokatlan. Ugyanez tapasztalható a normális emberi kapcsolatokban is. Egyszerre rendkívüli módon műveltek, udvariasak, formálisak és kedvesek és jelzik az át nem léphető határokat is. Ázsia egész területére érvényes az intelem, ha nincs elegendő türelmed és kitartásod, ne kezdj semmibe. Az eddigi japán tapasztalatokhoz képest és európai szinten is tökéletes elbánásban volt részünk.

Egy hét elteltével kora reggel érkezünk vissza Ujiba, csak mi ketten, a másik ültetvényre, ez a cég hagyományos székhelye. Korán érkezünk, kertvárosi, de azért erősen beépített a hangulat, sétálni kezdünk a szűk utcákon a lakóházak között. Egyszerre, az utca végén szalmaépítmény – egy matcha ültetvény. Akinek bármiféle illúziója lenne a teaültetvényekről, az most végképp elpárolog, a matcha ültetvények kivétel nélkül így bent, a város belterületén, a házak között voltak és vannak sokszáz éve. Itt jó nekik, máshol nem. A teaszövetség, ami a hegyközségekhez hasonlóan szigorúan ellenőrzi a termés mennyiségeket és minőséget, nem engedi újabb ültetvények nyitását sem a városban, sem azon kívül, azt mondják, megbontaná a környék egyedülálló mikroklímáját. Hm....

Pontosan időben nyitunk be a kapun, belül gyönyörű halas gyerekzászló varázsolja barátságossá az udvart. Az ára több, mint a teljes utunk költségvetése. A főépületen belül már minden zegzugos, kaotikus, de mindenki kifogástalan fehér köpenyben teszi a dolgát. Nem kértük, de Kyotóból iderendeltek egy tolmácsot, kisétálunk egy ültetvényhez. Az ültetvény pontosan egy saroknyira van és nagyobb, mint amit az előbb véletlenül felfedeztünk, de így sincs egy hektár. Teljesen be van burkolva sárga rizsszalmával oldalról és felülről is. A rizsszalmát acélrudakra terítik, a bambuszrács korszakának már vége. Bebújunk, bent egy agrármérnök, Koyama úr és a tolmács vár mi pedig elkezdünk kérdezni.

- Miért rizsszalmát használnak és mi a különbség a kabusecha műanyag fekete álcahálójához képest?
- A rizsszalma legfontosabb eredeti funkciója az volt, hogy védje a teát az ilyenkor még esetleg betörő fagyoktól. Errefelé nem fagyos, elég enyhe a tél, de az esetleges tavaszi fagy lerombolná a rügyeket. Csak későbbi következményként fedezték fel a takarás áldásos hatását a növény élettanára. Ebben az értelemben ma is erre a kettős funkcióra szolgál a rizsszalmából készült kunyhó. Mi a lebontás után a rizsszalmát a tea alá terítjük, ez megvéd a gyomoktól és trágyát is jelent. A műanyag háló csak utánozza a gyokuro árnyékolását a sencha ültetvényeken.
- Mennyi ideig tart az elsötétítés?
- Ezt a mérnökök határozzák meg minden évben az aktuális időjárás és a tea, valamint a parcella állapota alapján, de az átlag 14 nap, ezen belül pedig nappal fokozatosan megnyitjuk a tetőt.
- Ez a föld, amit a tea alatt látunk, ez egészen különleges földnek tűnik.
- Igen ez egy különleges keverék
- A hagyományos talaj itt nem ilyen és gondolom a régiek sem ezt használták?
- Jól látja.
-Ha körbejárjuk ezeket a növényeket, azt látjuk, hogy mindenhol, még az alsó ágakon is rügyeket hajtanak, a felsőkön pedig többszörös a rügyhozam. Ez itt egy rügygyár.

- Igen így van. Alul a rügyfakadás előtt és a szedés után karbantartjuk a teát és leszedjük a túlérett leveleket, ezt banchának hívjuk, de mi nem adjuk el a banchát, hanem visszatrágyázzuk a tea alá. Amit mások megisznak, mi trágyaként használjuk.
- Milyen fajtákat használnak?
- Minden sor elején itt a tábla, látja, ezek saját fajták.
- Legalább kettőt olvasson el, csak nekünk.
- xxxx, xxxxx
- Ezek kifejezetten matcha termelésre kifejlesztett fajták?
- Matchát minden teából lehet készíteni, de ezek gazdagabb, teljesebb ízű teát adnak.
- A bor, amit adtam Önnek, a világ egyik legjobb desszertbora. A termelője pedig végletesen fajta és dűlő meghatározott borokat készít, amikből később blendeket készít. Szerinte a terroir és a terméskorlátozás előbbrevaló a mesternél, Önöknél ez hogy működik?
- Mindhárom tényező fontos.
- Jó, de melyiket tartják meghatározóbbnak?
- Vannak jó területek és jobb teák, de a legfontosabb a mester, aki képes minden évben ugyanannak az íznek az előállítására. Mi a pontosságban hiszünk.
- Tehát a legjobb matcháik nem meghatározott területekről valók?
- Vannak előbbrevaló fajták jobb területekről, de fontos például a tea kora is. A matchát adó tea legjobb termőkora 25 év körül van. A legfontosabb kétségtelenül a mester, aki képes az előállítható ízek és egyensúly felismerésére.
- Mennyi teát ad egy ekkora terület, mint ez itt?
- 40-50 Kg jó minőségű machát.

- Akármerre mentem Ujiban, azt láttam, hogy a teákat mindenhol természetes módon tárolják, más szóval a matchák kivételével nem hűtik őket. Önöknek mi ezzel kapcsolatosan a felfogásuk?
- A mi teljes termelésünk 70 %-a matcha, és a matcha termelés minőségét tekintve a legjobbak között vagyunk. A kész leőrölt machát mindenképpen hűteni kell, az alaptea raktározása fajtánként eltérő, van amit érni hagyunk, van, amit hűtünk.
-Végezetül, a tavalyi nagyon jó év után milyen lesz az idei?
Az ültetvény vezetője itt elmosolyodik:
- Még nem tudom, ha nem jön semmi rendkívüli, akkor jó év lesz.

Miközben engedélykérés után végigsétálok az ültetvényen, nem kerüli el figyelmemet a soronként felállított hőmérséklet és páratartalom mérő, az egyik mellékfolyosón berendezett matcha óvoda, ahol a növényt kicsi korától kezdve az árnyékoláshoz szoktatják, és a leginkább feltűnő dolog, az hogy az ültetvény nem egyformán van beárnyékolva. Ennek okára stílusosan „nem derül fény”, de úgy tűnik, hogy a sorok egy csoportjára korlátozódik. Egy biztos, a matcha gyártása mind a tea termelését, mind feldolgozását tekintve csúcstechnológiát kíván. A Koyamaen matcha ültetvényen, többszáz éves tapasztalaton és terroiron alapítva gyakorlatilag mesterséges körülmények, szinte inkubátoros körülmények között nevelik a teát. Ettől függetlenül láttunk olyan teát, amin fagysérülések voltak.

Visszatérve az üzembe egy dolgozó lombikkal és teanövénnyel kezében keresztezi utunkat.

Koyamaen papa nem ereszt utunkra, szívesen meghív bennünket egy teára. Letelepedünk az irodában a tatamira, a szoba közepén hibachi tűzhely, benne a hamuban állandóan izzik a faszén, rajta tetsubin öntöttvas kanna. Mellettünk a falon a Szív Szutra függőképe, odébb egy zen szerzetesek által meditáció közben használt husáng, ébresztőbot, rajta a felirat: "-Kissako, legyen egy teád!
„-Éjszakára csak hamuval betakarjuk a faszenet reggel könnyedén fel lehet éleszteni.”
- Mit kérünk? – kérdezi.
- Mit kérjünk? - nézünk egymásra. - Kíváncsiak lennénk a gyokuro stílusára, mert a teáról úgyis tudjuk, hogy jó, de ebben a helyzetben egy szertartásos kólát is elfogadnánk.
- Melyik gyokurót?
- Köszönjük, mindegy, csak készítse, mi majd kitaláljuk, melyik.
Az öreg teaember lekuporodik és hozzálát, az első dolga, hogy elmos mindent, aztán nagy dobozból szolgálja ki magát.
- Ez a mindennapi tea? - kérdem, amikor megmutatja.
- Ez – bólint - de inkább matchát és senchát iszok, a gyokuro csak, ha vendégek jönnek, különben ez itt az én teám - mondja, miközben megfog egy másik dobozt és büszkén mutatja: „Kotomidori.”
- Ez, amit meg mi iszunk egyáltalán nem mindennapi – mondom. Ez egy díjnyertes gyokuro (Tama Homare) - és elmesélem , milyen furcsa, hogy mifelénk az emberek a gyokuron keresztül ismerkednek a japán teákkal, ami itt pedig valódi unicumnak számít.

Ez meglehetős derültséget és csodálkozást vált ki, de közben folyamatos, nyugodt mozdulatokkal elkészül a tea, rövidre fogva, nagyon rövidre, ahogy errefelé szokás. A gyokuro csésze alján fél-egyujjnyi tea, így készítik 40-50 Co-os vízzel. Ismerős az íz, de nyugodtabban cseng, mint a miénk szokott, finomabb… az öreg és a tetsubin tehet róla.
- Miért ilyen nehéz ültetvényekre kijutni? – kérdem.

- Jobb, ha május 15 után jönnek, bár olyankor meg a teakészítés foglalja le teljesen az embereket. Most más a helyzet. Ezek a napok életbevágóak. A teát mindennap, minden éjszaka figyelni kell, nagy a veszély, hogy egy fagyosabb éjszaka elvisz mindent. Így, ha mostanában kimegy Uji környékén a hegyek közé, nem találkozik termelőkkel, mert éjszaka elfoglaltak. Nappal éppen ezért alszanak, az alvás pedig nagy elfoglaltsággal jár.

Megyünk, mi is elfoglaljuk magunkat. Álmunk szép lesz, ma teát készített nekünk Marukyu Koyamaen alelnöke, az idős teamester

Teánk fölött a sziv szutra

Sáriputra! A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától.
A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.
Így ilyen az érzés, az érzékelés, az akarat és a tudatosság is.
Sáriputra! Minden jelenségnek üresség a természete.Nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem tiszták és nem szennyezettek,nem növekszenek és nem csökkennek.Ezért az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, akarat és tudatosság.

Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és értelem,
nincs szín, hang, szag, íz, tapintás és tudati folyamat,
nincs birodalma az érzékszerveknek és a tudatosságnak.
Nincs nem tudás és nincs annak megszűnése,
nincs öregség és halál és nincs ezek megszűnése sem.
Nincs szenvedés, nincs annak oka,nincs annak megszűnése, és nincs útja a megszüntetésnek.Nincs megvalósítás és nincs megérkezés, mivel nincs, amit el kellene érni....

Uji zöldje

2009-04-17T20:49:00.001-07:00

Ujiban minden a teáról szól, ezt jelzi az állomás épülete mellett elhelyezkedő teáskorsó alakú postaláda. A belváros két utca és egy park a Byodo In templom körül. A többi modern házak és tekervényes utcák, üzemek kaotikus halmaza, meglehetősen kiábrándító. A város közvetlen közelében szűk völgyekkel tagolt dombok. De hol a tea? A városközponthoz vezető utcán egy halbolt és egy vegyesbolt közelében hagyományos, régi, méltóságteljes porta, gyönyörű cégérrel. A kapu fölötti norenen a Kanbayashi család nevét lengeti a szél. A chanoyu évszázadaiban az uji tea volt az első, történetéről hosszabban itt olvashat. A teatermesztés és kereskedelem fölött a Tokugawa sógun rendelkezett élet és halál uraként, a klán jóváhagyása nélkül senki sem foglalkozhatott teával.

Az egyre prosperálóbb üzlet megregulázására a XVII. Században került sor, a chanoyu aranykora után a matcha termelők nem kérhettek többé a nagyurak teájáért annyit, amennyi nekik tetszett, mindenesetre a templomok, teaiskolák, teaházak ellátása folyamatos keresletet támasztott. Ebben az illusztris, társadalmilag is fontos színházban vívta ki magának a főszerepet a Kanbayashi család. Az új tea bemutatásának elsőrangú feladata 300 évig a család termelőit illette. Mára a Kanbayashi klán, sok, más termelő családhoz hasonlóan szembefordult saját sorsával. Azok a termelők, akik megfelelő társas viszonyt tudtak ápolni a fejlesztésekhez, marketinghez elengedhetetlenül szükséges korporatív tőkével, felemelkedtek és előretörtek. A régi, családi gazdaságok pedig egyre inkább leszakadtak és a termelés egyik másik szegletét tudták csak kézben tartani. Ezzel párhuzamosan a tőke iránti igény ellentmondásokkal feszítette szét a családi hazdaságok alapjait és a családok többfelé szakadva sokszor saját maguknak jelentenek konkurrenciát.

Így járt Kanbayashi is. A főutcán egymástól 100 méterre két külön üzletük van, s mindkettőben figyelmeztetnek, hogy a másik nem igazi, pedig az igazi ellenség másik két üzlet, ami ugyanezzel a névvel hirdeti magát. A Byodo inhez vezető utcákon feltétlenül főszereplő a tea. Teából van a sütemény és a soba tészta, cukorka, jeges tea és igazi tea minden mennyiségben. Megfigyelek néhány érdekesebb teakészítési módszert körüljárom az üzleteket, megkóstolok egy-két teát, de nem mondhatnám, hogy a kifogástalan külső és megjelenés ellenére különösebben elégedett lehetnék a tea fővárosában; Kanbayashi sencháján és a környék legrégebbi üzletén kívül nem ér igazi tea élmény.

De az idő sürget, hagyjuk a teát pihenni és elsétálunk a Byodo in templomba, ami a japán út egyik kihagyhatatlan élményévé válik. Nara a Fujiwara klán városa volt az ezredfordulón. 1052-ben Fujiwara Yurimichi, a császár főtanácsadója egy templomot alapított, amelynek főcsarnokát a következő évben fel is építették és felállították szentélyében a fő látványosságot, az Amitabha Tathagata szobrot . A templomot körülvevő kertet tengerparti finom homokkal borították, ami csak fokozza a szigeten álló Főnix csarnoknak nevezett templom hatását. A szigetre egy Hirabashi (lapos híd) és egy Soribashi (árkádos híd) vezet be.

Az egész kert és templom, amit nyugodtan hívhatunk inkább palotának felülről egy főnixet formáz, melynek feje nyugatra néz a feje, a szigetről kifutó hosszú fedett árkád a farka. Előtte a tóban kis Horai sziget. A templomban felállított méretes Amidabhat Buddha szobor nemzeti kincs, a tegnapi bejegyzésben megcsodált szobrok művészének Sadamotonak az alkotása. Körülötte a csarnokban színpompás yamatoe festmények, a japán stílusú festészet legrégebbi alkotásai Amida kilenc megjelenését – a megvilágosodás kilenc különböző fázisát – ábrázolja, amint alászáll a felhőkből, hogy a Tiszta Földre érkező holt lelkeket fogadja és kalauzolja. Ezek és a kísérő festmények hihetetlen precizitással, művészi megjelenítő és ábrázoló erővel készültek, mindegyik előtt órákat lehetne időzni. A csarnokban a színpompás táblák fölötti vállazaton körben fehér háttéren a falra erősített szobrok repülnek. Összesen 52 wayo stílusú, vékony falemezekből összeállított Boddhiszattva szobor látható, ezek közül 28 valamilyen hangszeren zenél. A szobrok légiességét, kecsességét nem lehet szavakkal leírni, egy részük a múzeumban látható, jónéhány az eredeti helyén érzékelteti, milyen emberivé, bájossá varázsolták a csarnokot.

A csarnok tetején, a tető északi és déli sarkán két bronz főnix emelkedik felemelt szárnnyal. Az időjárás minden viszontagságának kitett szobrok halpikkelyes testén a szárnyak éle és a nyakuk aranyozott. A Főnix alakú csarnok aranyozott főnixei az alkonyat sugaraiban csillogtak, miközben a tó végéről láthatóvá vált a csarnokból nyugatra kitekintő aranyozott Buddha.

A Byodo in templomot Hideyoshi arancsára a XVI. Században felújították, jónéhány ritka, teás emlékkel gazdagítva kincstárát. Ma a templom mellett emelkedő dombban modern, de fantasztikus hangulatú múzeum rejtőzik a templom értékes részleteit megelevenítő kiállítással. A Byodo in nagy erővel eleveníti fel az ezredforduló bámulatosan gazdag japán művészetét, bárkinek, aki Japánba látogat osztályon felüli, kihagyhatatlan élmény, egyúttal nagy tanulság lenne az otthoni múzeumépítőknek is.

Visszasomfordálunk a teaüzletekkel teli utcákra, vége az iskolának, három kis kamaszlány kuporodik be az egyikbe, a mama érdekes, kapkodó stílusban varázsol teát eléjük.

Mindenhol kóstolható minden, illetve mégsem. Általában az ezer yenes senchákat mutatják, de jól van így, mert sokat elárul a termelőről. Van ahol bámulatosan gazdag, gyümölcsös illat mögött semmilyen tea rejtőzik, van ahol visszafogott illatok után krémes, finom tea száll alá. Ami azt illeti a stílus leginkább a Maiko és a Hibiki-an teákat idézi, egy-két kivétel azért akad.

Rögtön a központban egy üzlet, ami a legrégebbi hagyományos küllemű bolt, egyszerű csomagolásban, nehezen értelmezhető feliratokkal mutatja teáit. A boltot valamilyen tea sütés illata járja át. Sajnos látszik, hogy általában annyi a turista, hogy sok idő és türelem kell, amíg előkerülnek a valódi, megfelelően elkészített teák. A boltnak saját ültetvénye van (vagy az ültetvénynek van boltja), állítólag ők csinálják a legfinomabb Hojichát.

Feltűnő, mennyire népszerű errefelé a pörkölt Hojicha, felteszem azért, mert a legnagyobb ár/érték arányt tudja nyújtani mind a termelőnek, mind a fogyasztónak, mindenesetre itt úgy szolgálják fel, mintha gyokuro lenne. Csillának ízlik, vesz is belőle, nekem kicsit üres. A tokuse sencha kategóriájuk (ez egy közepes-magas) kategória vastag, átható, finom tea. Kevés japán tudásunkkal, még kevesebb angol tudásukkal aztán lassan kiépül valamiféle kapcsolat, ami eredményes tárgyalásokhoz is vezet.

A teabevásárló utcán betérünk mindenhova, az egyik üzletben forgó matcha malmok mutatják, hogy nekik ez is fontos. A tulaj, egy ukrán-japán kinézetű srác egyszerre büszke és unott, a belőlünk kinézett színvonalat nyújtja, amikor bemutatja magát és a boltot, szerinte ő a Kanbayashi igazi utóda, a 16. generáció, büszkén rakja elénk a fotókat, a japán és a nemzetközi média (nagyon hiteles teabeszámolók) kiollózott cikkeit, miszerint ő bizony sok verseny győztese. Miután elhadarja szövegét már el is fordul, szegénynek mi lehetünk az egymilliómásodik turistapár. A csomagolás kissé nyugatias trendi vonalat követ. Miután nem hagyom ennyiben és megpróbálom komolyabb hozzállásra bírni, szemében gyanú villan és int, hogy kövessem. A második és a harmadik emeleten komoly kis teamúzeum van berendezve, itt már kezdünk egy nyelvet beszélni, lassul is az előadás, de aztán megint kibújik belőle az ördög és azt kérdezi, Amerika melyik részéről jöttem. Néhány fentebb már említett kis termelő hitt az új vonalban és bevállalta az amerikai ügynököket, de a termelők nagy része csak abban hisz, amit lát és meg tud fogni, nem postáz, nem internetezik, csak itt árul és kész. Igazuk van nekik. Kapok egy 1500 yenes senchát,a félórás együttlét és beszélgetés után megkapom a tea második felöntését 10 másodpercben. A tea hihetetlenül finom illatos és teljesen erőtlen, üres. Ez bizony új tendencia. Legyen sok illat, legyen édes, vagy legyen hojicha. Kezdem megelégelni a helyzetet és kérek egy normális felöntést, meg egy matchát, jelzem ne aggódjon fizetek, meg vennék több teát is. A sencha továbbra is semmilyen, a matcha pedig… nos a matcha olyan, mint az összes többi helyi matcha. Sima, kicsit reszelős, az ivás után percekkel kibontakozó távoli, gyümölcsös ízekkel. A helyiek annyira hozzászoktak a vendégáradathoz, hogy képtelenek normális teákat készíteni, gyakorlatilag csak hígabbnál is hígabb usuchák léteznek. 16. Kanbayashi valószínűleg Kanbayashi 17. unokaöccse, aki az usuchát úgy szolgálta fel, hogy a biztonság kedvéért még egy hojichát is tett mellé. Leteszek a már megkötött üzletről (ő ezt előre sejtette) és tovább araszolok. Eddig Horaidonál ittam egy Kame no Yowait, amilyet még előtte nem, az öreg nénik öreg boltjában egy átlagnál jobb, finom senchát és semmi mást. Csillát nem nagyon zavarja a dolog, főleg ha a következő sarkon benyomhat egy mochit (finomra őrölt rizslisztből készült „rizs rugacs” édességet).

Visszasántikálok Kanbayashi első boltjához. A másodikban jó teát kapok, de látva, hogy nyugorok vagyunk inkább menjünk a fő boltba, ahol hosszú tárgyalások kezdődnek teákról és árakról, felelevenítve a korábbi találkozás pozitív tapasztalatait. Kanbayashi a többiekhez hasonlóan nem árul Nyugaton, kivéve egy párizsi kapcsolatot és kevéssé érdekli a nyugati kibontakozás lehetősége. A szétszakadt és családi szinten megragadt vállalkozás mindazonáltal őrzi hírnevét és rangját, továbbra is szerepel a teaiskolák és templomok teái között, de híres egyúttal arról is, hogy a legdrágábbak közé tartozik. Az egész üzletet valamiféle franciás báj lengi be, látszik, hogy az üzletvezető, aki echtes Kanbayashi Mädchen vonzódik a parfümök világához, minden tea mellett kis mutató és szaglóminta. A teák nevéről nem sok sejtése van, de közösen csak elvergődünk az érdekelt teák megfejtéséhez. Az egész kapcsolat minden előkészítés ellenére meglehetősen hűvös és ezt jobb, ha megszokja, aki Japánba látogat. Miután leírom, mi mindent szeretnénk venni, a helyzet változatlan, kérdezem, hogy találkozhatnánk-e a mesterrel, Kanbayashi papával, de ez ahhoz hasonló reakciót vált ki, mintha magával a császárral szerettem volna egy randevút egyeztetni, ám varázsütésre megváltozik a helyzet, amikor jelzem, hogy még előttünk van a Koyamaen látogatás és utána is vissza tudunk jönni. A Kanbayashi lány telefont ragad és hosszasan beszél a papával, aki, mint kiderül, dolgozik, bocsánat, elírás, golfozik és estefelé tér haza.

Iszunk hát egy normál bemutató senchát, egy két kategóriával feljebb lévőt, de (és ez megintcsak létezik) az egész csomagot ki kell fizetnünk. Gyanítom, hogy a helyzet a következő években sem fog változni, még akkor se, ha fiam beházasodik a családba. Mindkét sencha kitűnő, nagyon illatos és hosszú, tömör. Kérünk egy matchát is, hagyjuk, hadd válasszon ő és itt megintcsak a fent már említett problémával találjuk magunkat szemben. A tea jó, jobb, mint az eddigiek, de nyomába se ér Koyamaennek. Pedig a találkozás során most először a lány izgatottan fürkészi az arcunkat és kérdi milyen volt.

Sokáig maradunk, kóstolunk s nézelődünk, nagyon jó és érdekes teákkal találkozunk, kártyával fizetünk és menni készülődünk, amikor befut Kanbayashi papa. Leborulunk a lábai elé, megkorbácsoljuk magunkat, így válthatunk két szót. Kiderül, hogy ő Kanbayashi, hogy mindenki más csak távoli rokon, vagy az se, hogy a családnak nincsenek ültetvényei, hanem vásárolja a teát és kiderül, hogy azért nem lehetséges semmiféle üzemlátogatás, mert úgy félnek a kínai és egyéb ipari kémkedéstől, mint a tűztől. Csilla megpróbálja persze megértetni, hogy nem vagyunk kínaiak és nincs is szándékunkban teaüzemet koppintani, de mindhiába. Nagysokára ő is kérdez, próbálja szétzilálni sorainkat, megkérdezi melyik Koyamaen családdal állunk kapcsolatban, de azonnal visszaverjük a támadást. Biccent (nem meghajol, biccent) és eltűnik. Öt perccel később, a folyó felé tartva az egyik bankból meglepetésszerűen a lány kerül az utunkba… Előkészített, megismételt és alapos látogatás után úgy gondolta, az ördög sosem alszik és megnézte a bankban, hogy igaz volt-e, amit a kártyánkról lehúzott számok meséltek. Így van ez ma Ujiban.

Hazafelé tartva a folyóparton ellátogatunk Japán legrégebbi shinto szentélyéhez, ami a szentélyen túl Uji legjobb, teához használt vizét adó forrásáról ismert, és meglátogatunk egy másik nagyhírű intézményt, Fukujuen gyokuro gyúró műhelyét. Az üzlet szépen, sőt nagyon szépen kivitelezett, egyben kerámiaműhely, teatanoda, teaház, teabolt és kísérleti ültetvény, az emeleten a gyúrószobával, de az egész a Japánban 120 üzletet működtető Fukujuen elegáns neve alatt fut. Ujiban mindössze három mester foglalkozik kézi gyokuro sodrással, az itt látható úr az egyik. Nagyon kedves, invitáló, Kanbayashi papa ellentéte, kenyérre lehet kenni, a mindennél is többet megmutat és ingyen kínálja kóstolásra a 3500 Yen / 20 gramm áron kínált teáit. A tea isteni. Van olcsóbb változata is, az is isteni. A kerámiákat horribilis áron mutatják, a Fukujuen teák meg annyira nem érdekelnek. Felmegyünk az emeletre, ahol a teraszon hojichával trágyázott ültetvény fogad, mellette a gyúrást előkészítő eszközök. Maga a gyúrás egy aluról elektromosan fűtött, tömör faasztalon történik, egy menet az elejétől a végéig, válogatással, szárítással összesen hat órát vesz igénybe, ennek nagyobb része a kézimunka. Ez a gyúrás voltaképpen egy a kínai sütött és a japán gőzölt módszert egyesítő ellenőrzött, a végére teljesen lefinomított kézi sodrás. A kézi gyúrás, az újra és újra megkezdett sodrás minden kis sejtet felszakít a legjobb aromákat hozva ki a teából, ezzel együtt a kézimunka tökéletes tűhegyes megjelenést is ad a teának.

Uji ma vegyes képet mutat. Élnek, vagy legalábbis a helyiek hagyják, hogy megmutatkozzanak a régi hagyományok, de erős, nagyon erős a tömegipar és a helyi turizmus hatása. Nyilvánvaló, hogy a teamesterség nem könnyű, sem a termelői, sem a kereskedői oldal nem kecsegtet könnyű kenyérrel, de a vendéglátás, élelmiszeripar is új lendületet adhat a teagyártóknak. A fájóan széles körben mutatkozó fast food teakiszolgálás és árusítás alapja a helyi és nemzetközi turizmus, amiről viszont egy olyan káprázatos örökség, a Byodo in tehet, ami 1000 éve a város szerves része és amit magunkkal viszünk szívünkben.

Holnap Marukyu Koyamaen

"nem a fűben, a fákban, hanem az egészben."

2009-04-16T08:15:00.001-07:00

A napló időrendisége rég felborult, de sebaj, előbbre kerülnek a fontosabb élmények, későbbre az összegzések. Van két látogatás, ami feldolgozásra vár és messze kiemelkedik a többiek közül, míg a többi talán ismertebb színpad lassan összeborul és összezavarodik az emlékezés homályában. Az egyik különleges élmény a Byodo in templom és múzeum Ujiban, de mivel Uji a tea miatt egyébként is külön fejezetet kap, erről inkább később. A másik egy amolyan mindent visz tapasztalás, ha van egyáltalán szükség az ilyen és ehhez hasonló bombasztikus jelzőkre. Bizonyára mindenki ismeri azt az élményt, amikor olyan területekre téved, vagy viszik helybéli barátai, ami nincs az útikönyvek fókuszában. Az ilyen kirándulások minden utazás és az emlékezés fontos csomópontjaivá válnak.

Ma Nara felé vettük az irányt, Japán első, valamikori fővárosába. Japánnak a VII. századig nem volt tulajdonképpeni fővárosa, a császárok halálával shintoista babonából a székhelyeket is cserélgették. Miután a VII. század közepétől az egész országban egységes adminisztrációt és császári irányítást vezettek be, több kísérlet után Nara mellett döntöttek. Ennek oka többek között az volt, hogy Nara akkoriban már az ország vallási felekezeteinek központja volt, így Narához kapcsoljuk az ország legkorábbi buddhista építészeti és művészeti emlékeit is. Nara alig 75 év után egy romantikus császárbuktatási kísérlet után elvesztette a fővárosi rangot, s ezután, 776-tól 1868-ig Kyoto volt a japán császár székhelye. Narában érdekes látnivalót kínál az őzekkel teli városi park, a Tôdai-ji, a Nagy Buddha csarnoka és a Kofuku-ji.

Mi ezek helyett kora reggel túlfutunk a vonattal Narán és továbbmegyünk egy kis szárnyvonalon a hegyek közé. Onnan egy bumfordi, a helyi csekély turistaforgalomra méretezett, óránként forduló kisbusszal követjük az egyre vadabb kanyarokat. A környék nagyban emlékeztet Uji környékére, csak itt az eldugott domboldalakat ritkábban díszítik teaültetvények, megszokottabbak a konyhakertek, rizsteraszok és általában az elhagyott ültetvények. Ezek az utak végül csak egysávosak, ha szembe jön valami, az egyiknek vissza kell hátrálni egy kerülésre alkalmas pontig. Végül egy nevenincs kis faluban letesz a busz, jó negyedórát kell továbbsétálni kis ligetek, kertek, erdők között az utakon kis taligákat tologató öreg néniket kerülgetve. Körben fenyő és bambuszerdők; a bambuszerdőkre, mintha tájfun csapott volna le, gigantikus marokkójátékként, kibogozhatatlanul merednek egymásba a kisárgult bambuszdárdák.

Végül lombfűrész hangja mutatja, hogy emberek is dolgoznak errefelé, egy ősi harangláb alatt haladunk át, előttünk tó, rajta kis Horai (Boldogság sziget), balra narancsvörös pagoda fúródik az erdő fölé, jobbra nemes vonalú fehér pavilon.

A pavilon melletti udvaron a bambusz kisipar megannyi selejtje, számunkra kincsek, nekik mindennapi szemét. A belépő a többi múzeum templomhoz képest jelképes 300 Yen, az út a pavilon bejáratához, annak megkerülésével a pavilon háta mögött vezet el, itt már cipő nélkül. Ahogy elhaladunk, középtájon vaskos faajtó, zárva. Kísérőnk megáll, kezét az ajtóhoz emeli. Érzed micsoda energia árad innen?
Nem - mondom neki meggyőződés nélkül, Csilla viszont érzi.

Az ajtón belépve meleg homály. Balra tőlünk egy Fudo védőisten haragos ábrázattal. Nemcsak a templomot védi, hanem minket is, legalábbis remélem, mert nagyon dühösnek tűnik.

Sorban egymás mellett 4 Buddha aranyosan, lótuszszirmokon ülve. Úgy vannak elhelyezve, hogy úgy tűnik, mintha vízen lebegnének, a színpad alig mellmagasságban van, de visszamélyül és nem látszik az alja, csak a fekete lótuszlevél és a benne nyugvó Buddhák. Az ilyen, vagy ehhez hasonló templomokban általában nem szabad fényképezni, elsősorban azért, hogy a templom zavartalanul árulhassa saját kiadványait. Én fényképezek egyet-kettőt, de aztán előrehaladva eszembe se jut folytatni.
Sorban egymás mellett 1 védőisten, 4 aranyozott, fából faragott Buddha. Középen egy, a többiek közül kiemelkedő, művészi, fantasztikus Buddha alak, majd újra 4 nyugodtabb és újra egy védőisten, az oldalán két segítővel. Befelé haladva a négy kísérő Buddha szemei behunyva, tartásuk méltóságteljes, nyugodt. Lótuszülésben meditálnak, úgy tűnik, az előttük elhaladókra koncentrálnak. A középső nagy Buddha háta mögött a feje fölé hajló aranypalást, egyfajta tükör, vagy isteni fény (halo), rajta ezernyi, míves gondal kifaragott kis Buddha – a miliárd lény, köztük 12 nagyobb alak, repülő istenek.

A buddhista szövegek Amida Nyorai (a Nyugati Tiszta Föld ura, más néven Amitabah) kilenc különféle reprezentációjáról szólnak, ezek kilenc mudrának és a megvilágosodás kilenc különböző fázisának felelnek meg. A Jôruri-ji templom központi, legnagyobb alakú istensége a raigô-in mudra tartásában mutatkozik (ez az a helyzet, amiben Buddha mutatkozik, miközben a holt lelkeket fogadja a Nyugati Földön, bíbor felhőkön ülve.) A többi nyolc buddha itt egyazon mudrát, a meditációt mutatja. A központi Buddhát valamikor a XI. században, a többi nyolcat valamivel később készítette ugyanaz a művész, aki az Ujiban látható Byôdô-in templom fényes, nagy Buddhájának is az alkotója. Erről a későbbiekben lesz még szó. A központi Buddha alak mögötti eredeti tükör, vagy halo tönkrement és elveszett kivéve néhányat a rajta látható isteni lényekből, apszarákból, ezért később újrafaragták. A templomban felsorakoztatott 9 Buddha közül a nyolc kísérő egyben a nyolc égtáj megtestesítője és védelmezője. A kilencedik a nagy Buddha végtelen kegyelemmel és megbocsátással néz ránk.

Az összes szobor japán cirusból (hinoki) készült, az ebben az időszakban kidolgozott yosegi-zukuri (összeállítás) eljárással. Az ilyen, művészi kivitelű faszobor ritkaságok belseje általában üreges és beléjük újabb szobrokat, amuletteket, kincseket, üzeneteket rejtettek, ebben az esetben fatáblára vésett Amida üzeneteket.

A templom nem lenne teljes a védőistenek (Shitennô) nélkül, ezek közül csak egy van most szolgálatban (ez várt a bejárat után), a többi három múzeumban alussza Nemzeti Kincsnek kijáró álmát. A szobor annyira kifejező, finoman megmunkált, díszített, amilyet mifelénk csak a késő reneszánsz tud majd megteremteni. Az eredetileg ásványokból kikevert festék ma már csak sejteti milyen ragyogó volt az eredeti szobor fegyverzete, de a kirikane, vésett, arany reliefek szinte élnek, ahogy hullámzanak

A központi Buddha bal oldalán egy nyitott, 1 méternél nem magasabb oltár, benne egy mosolygós, jóságos hölggyel akinek kezében gyümölcs, ruhája pedig olyan életszerűen fodrozott és díszített, mintha kilépni készülne felénk. Mintha egy Madonna lenne, de nem mintha, hanem igenis az, európai hatást mutat a kivitelezésben, csakhogy bizonyos, hogy a szobor 1212-ben készült, amikor mifelénk még merevebb ábrázatot mutattak az efféle alkotások.

A templomot egy másik védőisten (fudo-myo-o) zárja, az oldalán két fiatal segéddel (Kogara és Seitaka), ugyancsak a XIII. századból. Az isten egyszerre félelmetes és emberi, ábrázata több, mint mérges, háta mögött lángol az ég, szeme kristályoktól villog, kardja aranyozott, de baloldali segédje, mintha csak valamilyen tréfás kisfiú lenne, huncutul a botjára támasztja állát, míg a másik imára kulcsolva kezét enyhíti a főnök haragját.

A pavilonnal átellenben a tó túloldalán emelkedő pagodában még egy titkos szobor, a Gyógyító Buddha, vérvörös ajkakkal, arany lótuszlevélen lebegve. A templom róla, a Paradicsom Gyógyító Buddhájáról (Jôruri) kapta a nevét. A Gyógyító Buddha a Keleti Paradicsom ura, aki megmenti a lelkeket (lélegző dolgokat) haláluk után. A világra született lények, akik kemény, sokszor kegyetlen életet élnek, de a buddhista tradíció alapítójának, Shakyamuninak a tanításait követik, egy tavon való átkelés után a következő életükbe lépnek. A Gyógyító Buddha fogadja a halálon átkelt lényeket, majd megmutatja nekik a Nyugati tiszta Föld felé vezető utat. A hívek, akik a templomhoz értek, ugyanezt az utat járták be a pagoda kisalakú remekbeszabott Gyógyító Buddhájától, a tavat megkerülve a pavilon Amida Buddhájáig.

A színpad hatása egész egyszerűen delejes, borzongató, bizsergető, nincs, aki ki tudná vonni magát alóla. A szív forogni, csavarodni kezd, melegség önti el az embert. Nem hiszek és nem hiszem, hogy lehetséges, mégis érzem. Amikor valamennyire el tudok vonatkoztatni az ésszel nehezen felfogható helyzettől, elmagyaráztatom kísérőnkkel, hol is vagyunk tulajdonképpen. A Jôruri-ji templomot a Nara időszakban alapíthatták, a jelenlegi főcsarnokot pedig 1047-ben építették. A főtemplomot 107-ben helyezték mai helyére egy kis tó partjára, benne kilenc Amida Nyorai (a nyugati, Tiszta Föld Ura) Buddha alakkal. Keleti ellenpontnak egy kyotói pagodát szedtek szét és állítottak fel a mai helyén. A templom, ami a késői Heian kor ízlését tükrözte letisztult, egyszerű szerkezetével, mennyezet nélküli tetejével akkoriban csak egy volt a sokszáz hasonló közül. Az uralkodó kívánságára főurak és felekezetek áldozatvállalásával sok-sok ilyen templom állt Japán minden részén Amida Tiszta földjének és az alkotók evilági derűs kapcsolatát hirdetve. Mára ez az egyetlen, Isten háta mögött meghúzódó kis templom maradt fenn, ami természetesen nemzeti kincs. A templom tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején nyitja meg a Gyógyító Buddhát elrejtő kapukat és más kincseit is szokásosan elrejti a kíváncsi szemek elől.

* * * * *
A templom melletti szemétdombról kéregetni kezdek néhány ritka teás eszközt, néhányat megkapok, néhányat nem, de a házigazda huszonéves fiú végtelen lelkesedéssel lapoz nekem végig egy hatalmas albumot, benne Japán legértékesebb emlékművével, benne Jôruri-ji-val. Kis társaságunk szedelőzködik, de még mindig nem Nara felé indulunk, hanem be a hegyekbe egy gyalogösvényen. Intenzív fülemüle, holló és még ki tudja milyen madárhang, bekapcsolódok a perlekedésbe, mire hosszú-hosszú, terület kijelölő fütty a válasz. A bambuszerdőt liánokkal kavargó lombos váltja, néhány öreg fát már lehúztak a földre. Az egyik útmenti víztározóban akkora béka, hogy csak a feje öklömnyi, a bambuszok tetején pedig egész fúvószenekart alkotnak.

Az erdőt megakasztó rizsföld sziklát támaszt meg, rajta időtlen, sziklába vésett Buddha. Az órányi gyalogösvényt öt-hat alkalommal szakítjuk meg hasonló szabadtéri oltároknál, közben jónéhány oltárkezdemény, az egyik egy sziklát körülölelő fatörzs keretében. Mire visszaérünk a buszhoz, várnunk kell. A buszmegállóban egy állvány, rajta csomagokba akasztva ume szilva, ecetes japán retek és helyi tea, valami kawayanagi, mellette papíron az árak, fizetni a becsületkasszába lehet.

Délutánra beérünk Narába. Aranyos kisváros Kyoto után, az utcákon hangszórókból szól az óvodás pop, ez most a divat. Az őzek tényleg szelídek, legalábbis adig, amíg csemegét nem látnak valakinél. A nagy Buddha csarnokhoz vezető úton véget nem érő sorban az egyenruhás iskolás csoportok, mindegyik előtt ott áll a történelem és honismeret tanár, kezében megafon, azon ordítja a tudnivalókat. Egy-egy ilyen csoport közé szorulni felér a megvilágosodással, rögtön a kivezeto utat keressük. A Nagy Buddha egy nagyon, nagyon nagy, Big Buddha, hat emelet magas, bronzból van, körülötte Liliput lakóiként kerengünk.

Ami igazán megdöbbentő, az a Buddhának otthont adó épület méretei, ami az eredetinek csupán kétharmada, de még így is a világ legnagyobb faépülete. Lenyűgözően, értelmetlenül nagy. Visszafelé keresztülvágunk a szűnni nem akaró iskolásokon, felfedezünk egy rakás antikvitásboltot, gazdagabbak leszünk jó néhány tárggyal, amit nem veszünk meg és hazaaludjuk magunkat a vonaton, de emlékezetünkben még sokáig ott cseng Jôruri-ji szívünket facsaró színpada, a Nyugat tiszta földjén.

Holnap Uji és tea

Kolostor, harang, tea

2009-04-13T21:08:00.000-07:00

A kyotóiak Toganoosan néven is nevezik azt, a várostól északra elterülő hegyvidéket, ami a városiak kedvelt kirándulóhelye, ősszel pedig a japán juhar erdők szín kavalkádja miatt valóságos zarándokhellyé válik. Toganoosan nincs különösebben messze , talán félóra busszal, de ahhoz már eléggé kiesik, hogy normál turistából alig jusson ide, a hegyen található három kolostor nyugodtan járható be, látnivalóban pedig nincs hiány.

A háromból csak eggyel foglalkozunk, azzal, amit Konin császár által történt alapítása idején 774-ben Shinganji Togaobo néven ismertek. A templom életében döntő változást Myoe munkálkodása hozta, aki 1206-ban több nagyhatalmú család és a visszavonult császár támogatását nyerte el az akkor már Kegon buddhista templom fenntartásához. A templom császári rendelettel akkor kapta a Kôzan-ji nevet. A későbbiekben a templomnak mindig sikerült nagyhatalmú patrónusokat maga mögött tudnia, így a Fujiwara klánt, de ez egyúttal veszélyt is jelentett az újra és újra fellángoló belviszályokban. Mint minden kyotói templom ez is többször tűz áldozata lett, de a legnagyobb, 1881-es tűzvészt is túlélte a temlom Myoe (1173-1232) által felállított főépülete és a templom mögötti őserdőben felállított Arany csarnok. Myoe egyszerre volt templomalapító, gyakorlatias gondolkodású tettrekész szervező és a középkor egyik legnagyobb japán költője. Saját bevallása szerint úgy gyakorolta a zen meditációt, hogy a templom sziklaperemére ült a szakadék szélére, mondván így jobban tud koncentrálni.

Az úttól egy keskeny gyalogösvény visz fel a hegyre, ahol kőlámpások és sztúpák között haladunk el. Balra kisvártatva egy erdőirtás következik, ahogy felszuszogjuk magunkat nem kis áhítattal állunk meg. Egy gyönyörű teaültetvény előtt állunk, amit óriásfenyők, évszázados kaméliák és pálmafák tagolnak. Kyotótól északra, a hegyek között vagyunk ugyan, de erre a kis meredek hegyoldalra, mintha tükör vetítené a napsugarakat, dús a vegetáció. Myoe a kolostor felvirágoztatásakor mesterétől Eisaitól kapott tanácsokat és Eisai második kínai utazása alkalmából teamagvakat is. A teát Japánban először Kyusun és itt, a Kozan-ji kertjében vetették el, praktikusan Japán első teaültetvénye előtt állunk. Mielőtt bárki is túlságosan elérzékenyülne jobb tisztázni, hogy sem klasszikus értelemben vett teatermesztés, sem teatermelés nem folyik ezen az ültetvényen, ez csak egy emlékmű, de annak jó nagy és tökéletesen visszaadja a hely hangulatát.

Az ültetvény melletti úttól jobbra fenn a lombok között a kolostor tűzvészeket átélt főépülete, a meditációs terem, még fölötte egy teaház. A kolostor épülete nagyon is ódon, nem hasonlít az eddig látott, jó karban tartott kiállítótermekhez. Csak mi vagyunk, egy vezető, nyugodtan járjuk körbe a kevés termet, szúette gerendák, nagyon is eredeti faldíszítések. A tárlókban egy újabb kincs, néhány tekercs, rajta furcsa rajzokkal; néhány béka fetreng a röhögéstől, egy elbukó nyulat látva, föveges békák, aztán egy szarvast és egy vaddisznót vezet pórázon néhány nyúl. Ezek a világhírű karikatúrák 800 évesek, összefoglaló nevük Chojugiga (képes tekercsek álatokról), egy Toba Sojo nevű szerzetes munkái, aki így allegorikus formában ábrázolta az udvar és a különböző egyházak korrupt, ármánykodásokkal teli életét. Megintcsak egy példa arra, hogy a világ egy nagy falu és az emberi természet alapvetően nem változik. A karikatúrák megtalálhatóak azóta megannyi másolat, csésze, teáskanna díszítéseként, ha ilyennel találkoznak, akkor ezek a Kozan ji békái.

A Kozan Ji templomban megkapjuk a jól ismert kolostor matchát, de ez most jó, nem úgy, mint a többi kilencvenkilenc. Közben akadozó, de érthető magyarázatot kapunk arról, hogy a szegényes külsejű templom mondhatja magának Japán egyik legnagyobb, több, mint 1600 darabból álló műtárgy gyűjteményét, jónéhány fontos nemzeti örökséggel és nemzeti kinccsel, ezeket a templom fölött épített groteszk betonerőd kincstárban őrzik, legalább annyira az időjárás viszontagságai, mint a tolvajok elől.

Kérdezzük, hogy megnézhetjük e a teaházat, szó sem lehet róla, egész évben csak májusban lesz megközelíthető a látogatóknak egy külön rendezvénysorozat keretében, akkor sem lehet majd bemenni, mert nagyon vigyáznak rá. Ez az egyik első olyan teaház, amiben a szépség rusztikus, wabi elemekkel keveredik. Miután elmagyarázzuk, hogy minket elsősorban a teaemlékek érdekelnek, mert csak ezzel foglalkozunk, a kolostor egyébként barátságos őre körbenéz, látva, hogy nem érkezik más csoport, int, hogy kövessük.

A teaház kerítésén belül egy harangláb, benne termetes harang, tele írásjegyekkel. Mivel a Kozan ji az első teaültetvény és a tea oly meghatározó szerepet játszott a kolsotor életében, az Uji teatermelők a szedés előtt ide zarándokolnak el jó termésért imádkozva és felajánlásaikkal gazdagítják a kolostort. A harang is ezek egyike, lehet vagy 200 éves, tulajdonképpen egy teaharang. Itt van rajta minden felajánló rovása, kezd keresgélni a vezetőnk, Daishoso (az Urasenke előző nagymestere, aki a japán teát nemzetközivé tette) is itt kell legyen valahol; fut a keze a feliratokon: Sumimoto Bank… ah itt van és büszkén mutatja a nagymester nevét őrző bevésést.

A teaház gyönyörű, kívülről szerény, zsupfedeles kunyhó, belül színes, zöld alapokon, izgalmas, egymásba látszó terekkel.

A teaház fölött beballagunk az őserdőbe, hatalmas, 40-50 méter magas ősfenyők között megtaláljuk a szintén eredeti Arany pavilont, belesünk a deszkák között, a kopott, elhagyott, kis erdei házikó belül fényesen díszített, aranyozott oltárral.

Leülünk, magunkba szívjuk az őserdő illatát és erejét és azt kívánjuk legyen igaz ez az egész.

Myoe neve néhány itt irt verse révén lett hallhatatlanná….. (az ekezeteket most mellozni kenyszerulok:

A Hold, az en kiserom

Ahogy setaltam, a Hold elobujt a felhok mogul.

Az oszi levelek tundoklo brokatja felfenylett es o utitarsamul szegodott

Mig a volgybol a farkasok uvoltese borzongott fel hozzam.

A Hold kesobb ujra elbujt, en felmentem a kolostorhoz,

de igy is latta lepteimet.

Beleptem a Myôshin An Dôjoba es a Hold ez az orok tekergo a csucsok moge rejtozott.

Es kacagva orizte kozos titkunkat.

Korai keresztény zen buddhista teadélelőtt

2009-04-12T09:18:00.000-07:00

Tegnap volt Buddha születésnapja, ma pedig a Buddha születésnapját követő nap van, ami elegendő ok az ünneplésre. Sok olyan szentély is kitárja a kapuit, amik egyébként zárva tartanak, főleg kisebb altemplomok, esetenként egyedülálló kincsekkel. Este a nap végeztével vacsora helyett például egy kicsiny altemplomba botlunk, ahol Buddha lábnyomát őrzik egy kövön. Ez még nem feltétlenül különlegesség, Ázsiában több ilyen emlékhely van, de Japánban ez az a hely, ahova Buddha lépett és nincs más. Az utcáról térünk be hívatlanul, de ilyen szívélyesen még sehol sem fogadtak, amit tudnak, mindent elmondanak, nekem külön öröm, hogy egy shigaraki kerámiamester is kiállít néhány igazán szép chawant, ha lesz időnk meglátogatjuk.

Narában a Saidai-ji zen kolostorban ilyenkor, az év folyamán csak egyszer különleges teaszertartásokra kerül sor. A zen közösség tagjai összegyűlnek és ünnepi szertartást tartanak, melyet közös étkezés követ. Ezután a közösség tagjai teát készítenek, de nem a szokásos módon, egyenként felszolgálva, hanem egyetlen, hatalmas, közös Guiness rekordnak is beillő matchát, külön erre való eszközökkel. Az eszközökről itt látható képeket a Koyamen múzeumban és néhány chado üzletben készítettem, ugyanis az ősrégi rítust más templomok is átvették ezért a teaeszközöket értékesítő boltok el is látják őket ezekkel a furcsa gigantikus teakészletekkel.

Ez a teaszertartás egy Eison nevű szerzetes nevéhez fűződik, aki korán megmerítkezett az ezoterikus buddhizmusban, majd 1235-ben, 34 évesen a narai Saidai-ji kolostorban telepedett le, ami abban az időben romlásnak indult, így Eison építette meg 1247 és 1249 között a főcsarnokát és a szerzetesi imacsarnokát. 1281-ben, amikor a mongolok kísérletet tettek Japán leigázására, Eison imádkozott az ellenség romlásáért, majd az Újév eljövetelekor különleges szertartással ünnepelte meg a veszély elmúltát. Először Hachimannak, a hadak istenének mondott köszönő imát és tartott teaszertartást az altemplom papjainak. Ennek végeztével az összegyűlt nagyszámú vendégsereget kínálta meg teával és jelenleg ezt tartjuk az első olyan teaeseménynek a japán tea történelmében, amikor kívülálló nagyközönséget szolgáltak ki teával. Ez a teaszertartás az Ôchamori, ami tulajdonképpen óriás matcha papi köntösben, orvosság és hálaadás felajánlás Buddhának és ebben az értelemben ugyanide kapcsolódik az újévi obukucha tea is.
Az ilyen alkalmakkor cerebrált és szétosztott teát egy valóban hatalmas, 8 Kg súlyú chawanban készítik, a képeken látható a normál és az Ôchamori chashaku mérete, a felveréshez egy méretarányos chawant ragadnak nyélen. Murai Yasuhiko képe

A tegnapi és mai jeles ünnepnapon sakuraszirmokkal telve Kyoto a lehető legfényesebb ünnepi külsőbe öltözött. Mi valamilyen véletlen folytán erre a napra kaptunk visszaigazolást a Taizo-in templomtól a látogatásra és egy félnapos zazen együttlétre, zen étkezésre és teára. A programra, csakúgy, mint a mohatemplom meglátogatására, ami hétfőn lesz, előre, írásban, japán nyelven megírt, felcímzett válaszborítékkal lehet bejelentkezni. A Taizo in zen templom azóta már modernebb, e-mailben is lehet jelentkezni. Mi, illetve egy barátunk annak rendje és módja szerint meg is kapta a levelet, a dátumot gondosan a programba illesztettük, előző este korán pihentünk le, hogy reggel minden a legnagyobb rendben legyen.

A Taizo-in a legnagyobb Rinzai zen templom együttes, a Myoshin-ji altemploma, amit 1404-ben alapítottak. Mint a legtöbb zen templom, ez is egyedülálló kertjéről és néhány valóban különleges festményről híres. A tapasztalt kyotoi turisták magabiztosságával indulunk reggel, elfelejtve, hogy ünnepnap van és feleannyi busz jár, mint szokásosan, ezért hamar kifutunk az időből, s vele nő a rettegés, mi lesz most; egy ilyen helyen, ahol hónapokra előre kell bejelentkezni, ajtót se nyitnak, ha késünk. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a japánok túlzott, sokszor gyerekes szívélyessége mögött erős, vagy talán még erősebb érintkezési korlátok vannak, észak-európai, individualista a mindennapi lét mentalitása, mindenki megy a maga útján és a drága idejét drágán megfizetteti, ha másra kell szánnia.
Amikor megérkezünk, Myoshin-jinbe, a templomkomplexum területén csoportokba gyűlve az emberek, szerzetesek, vándorok, valami egész biztos nem stimmel. Nagy nehezen megtaláljuk a leghíresebb Taizo-int, a csengetésre hosszú beszélgetés kezdődik kevert angol-japánul, ha várnak, biztos nem ez lenne a módja. Végül nyílik a kapu, előtünik egy srác, sietős léptekkel, érdeklődő, kétkedő tekintettel hallgatja, hogy mi lennénk azok, akik szeretnék a za zen tapasztalatukat gyarapítani. Az ilyen beszélgetések általában hosszas fejingatással, mosolygással folytatódnak, a szókincs a sorry és a kölcsönös arigato gozaimasta között ingadozik, a bejáratnál álló integető macskaszobor szeméből azt vélem kiolvasni, talán ez az első zen gyakorlat. Sokadik kérésre a srác telefonálni kezd, de közben értésünkre adja, levél ide, levél oda, ma nem lesz zazen. Végül gyönyörű ruhában befut a főpap, aki tökéletes angolsággal közli, hogy a levélre természetesen emlékszik, de a későbbiekben mi magunk módosítottuk az időpontot kilencedikére, ma pedig tizenegyedike van, így – bár vártak minket – az időpont elmúltával a program ugrott. Ráadásul sajnálatos módon ma van a templom alapításának 650 éves évfordulója, ezért, tekintettel a nagyszámú vendégre, vissza is kell térnie. A döbbenet sajnálkozássá, majd bocsánatkéréssé lassul, végül is mi vagyunk a hibásak (illetve a táblázatban elcsúszó napok és a napok nevei), Csilla természetesen már intézkedik, hogy itt és most egy új templomot alapítsanak, amiben zent ülhetünk, ennek súlya alatt a főpap megtörni látszik és felhívja nekünk a Shunko-in altemplomot, ahol hajlandónak mutatkoznak a fogadásunkra, de a félnapos zazen mellé nem fognak ételt felszolgálni.

A Shunko-inről sohasem hallottunk, pedig gyönyörű, igazi zen templom, kis kerttel, a kertre néző hatalmas ablakokkal, ahova máris be van készítve a megfelelő számú párna. Táskák, zoknik a földre kerülnek 25 perces zazen gyakorlatok következnek. Az érzékek kitágulnak, átszáll rajtam a füstölő, velem szemben egy amerikai indián hangosan szuszogva szedi a levegőt, mellettem valakinek korog a gyomra, fent balra egy holló perel egy távolabb ülővel, végül eltűnnek az érzékek, csak a légzés marad.

A Shunko-in papja, aki a főpap fia szintén kitűnően beszél angolul, elmondja, hogy más iskoláktól eltérően ők a 25 perces gyakorlatokat tartják alkalmasabbaknak, mert ez az emberi figyelem, koncentrálóképesség határa, hogy ezek a gyakorlatok igazán az egyhetes elvonulások alkalmával válnak keménnyé, egyébiránt napi négy, esetleg hatórás gyakorlás a dolguk, semmi más. Elmond sok hasznos tudnivalót, amiből sokat ismerünk, sok mindenről viszont teljesen új megközelítést kapunk. A tízezernyi isten, vallásos szabály mögött tekergőző buddhista hagyomány, számunkra szinte teljesen követhetetlen shintoista hagyomány helyett a zen könnyen érthető, letisztult tanítást kínál. Mindegy mit mondanak az emberek, mindegy, mit kérnek az istenek, egyszerűen csak figyeld a pillanatot és önmagad. Ne követelőzz, vesd el a fölösleges vágyakat, illúziókat, amibe szinte a teljes, mindannyiunk által megélt fogyasztói társadalom besorolható. A szemlélődés, a belső tájak felfedezése mindennél előrébb való. A zazen (a zen mediatív gyakorlása) kikapcsol, megnyugtat, letisztítja az elmét, ráadásul kis tanulás után bárhol gyakorolható, nem támaszt feltételeket, bárki számára elérhető.

Ezért van, hogy a varázslatos, tökéletesre csiszolt shoin paloták és kertek helyén a zen templomokban kevés kegytárgy, szobor fogad, helyettük ősrégi, hihetetlen szépségű, a régi kínai iskolákat követő faliképek, könnyen megérthető építészeti elemek, magyarázat nélkül is gyönyörű, kis magyarázat után lenyűgöző szerkezetű kertek láthatók.

A zen meghódítja a Nyugatot, jól felismerhető az egyes országokban teret nyert iskolák, mesterek hatása, tulajdonképpen kialakultak a főbb nyugati altemplomok, a különböző zen szekták felosztották maguk között a „pogány” területeket. Az intenzív kapcsolatoknak köszönhető az angoltudás, a felvilágosult, vagy fogalmazzunk inkább úgy, nyitott, gyakorlatias szemlélet. Ennek része, hogy a Shunko inben aludni is lehet, a szobák egyszerűek, de fiatal turistáknak tökéletesen megfelelnek, az áruk annyi, mint a hálótermes hosteleké, de itt két ember osztozik a tágas szobán, ráadásul az árért biciklit is kap, ami nagy érték, mert megspórolható vele az utazás nem kis költsége a kolostorba éjszaka is be haza lehet menni egy kis kapun át.
(weboldal: http://www.shunkoin.com email: rev.taka.kawakami@gmail.com)
Azt, hogy a zen tanítása mennyire illik ránk, tudatlan tanítványokra az ezután következő események igazolják. A viceapát végigkalauzol minket a Shunko in tereiben, míg máshol levegőt venni sem szabad, nemhogy fényképezni, itt hosszú ideig ülünk egy-egy teremben a faliképeket és a kertet elemezve.

Amikor a Shunko-int alapították 1590-ben Japánt elevenen érintette az európai felfedezőkkel kiépített gyümölcsöző kapcsolat. A növekvő keresztény befolyás elfojtására a teával is kormányzó Hideyoshi kitiltotta az európaiakat Japánból, a különösen Nagasaki környékén virágzó és gyorsan terjedő templomokat pedig elpusztította. A kerszténység, mint tiltott vallás, tiltott gyümölcs lett, amit – akárcsak a középkor hajnalán – titkos társaságokban, más templomok álcája mögött tovább gyakoroltak. Amit ma a zen templomokban kínai hatású, de már érett japán festészetként élvezünk, sokszor keresztény szimbolikájú titkos üzenet.
A templom legféltettebb kincsei közé tartozik egy 1577-ben Portugáliában készített harang, egy értéktelennek látszó, összekarcolt tükör, melyet, ha megvilágítottak a keresztet tükrözte a falra. A templom helyiségei elválasztó falkat Eigaku Kano konfucionista hatást mutató festményei díszítik, számtalan érdekes részlettel.

Az itt látható kép a konfucionista etika festett formába öntése a kiegyensúlyozott perspektíva révén. A kép különböző pontokról szemlélve különböző perspektívát kínál.

Az évszakok szerint tagolt festményeken tiltott keresztény szimbólumok. A téli tájkép éppen kibomló nárciszai között a vörös rózsa, Húsvét áldozata.

A nyári kép egén három madár képében a szentháromság száll alá Isten hínökeként.

A kertben eltöltött percek után teát kapunk, az apát segítség nélkül, villámgyorsan szolgál ki bennünket. Amikor a zen és a tea jól ismert kapcsolatáról kérdezzük elmondja, hogy más templomoktól eltérően a Shunko-inben a tea aranykora után a XVII. Századtól a tea tiltott gyümölcsnek számított, mert mérhetetlen népszerűsége a templomokat is túlságosan nyitottá és komunikatívvá tette, ezért került a teaszoba a hátsó kert legutolsó szobájába. Volt ugyan tea, de a tea ürügyén tett szabad bejárást és kapcsolattartást megtiltották.

Amikor minden véget ér a kölcsönös jókívánságok után visszamegyünk a reggeli csalódás, aTaizo in templomába. Helyünkön egy másik társaság a zen ebédet fogyasztja és elnézve a helyszínt most látjuk, mekkora szerencsénk volt. A fényűzően gazdag és szellemes kertben egymás sarkában az ünnepségre érkezők, tömeges a kiszolgálás, az intimitásnak nyoma sincs.
Innen és most csak annyit üzenhetünk, ha nagyon eltervezel valamit és nem sikerül, örülj neki és fogadd el, amit helyette kapsz – biztos jól jártál.

Za zen

Wabi tea

2009-04-10T08:49:00.000-07:00

Japán utunkat a tea köré szerveztük, pedig nem ez a legjobb időszak a tea tanulmányozására. Mostanság a teával kapcsolatosan a szedésre való felkészülés zajlik, most kerülnek fel az árnyékolószerkezetek, de új tea még nincs. Ebből a szempontból igazán sokat ígérő a május elejétől közepéig tartó időszak, de olyankor mindenki, a kereskedők és a termelők egyaránt nagyon elfoglaltak, nem töltenek el fél napot azzal, hogy egy európai idegent, mégha kíváncsi is a teaföldeken kalauzoljanak. Ehhez társul az utóbbi évek sajnálatos fejleménye, az ipari kémkedéstől félve a teatermelők bizony nem szívesen engednek bepillantást a technológiájukba. Végetért az az időszak, amikor turista és termelő bájosan mosolyognak a felvevőbe, együtt szedjük a teát, stb, de ennek okairól majd egy következő bejegyzésben részletesebben írunk. Nyáron nagyon meleg van, csak a sencháért nemigen éri meg idejönni, szeptemberben a tájfun jön helyettünk, október vége lehetne az az időpont, ami komolyan szóba jöhetne, hisz ez az időpont valójában az új tea kezdete. Ráadásul november elejéig még elviselhetően jó az idő, kicsit esős, de nem túl hideg és a juhar és más növények káprázatos színeket produkálnak. Tudja ezt minden japán és a mostani virágözönnél is nagyobb lelekesedéssel vágnak bele a híres kiránduló és zarándokhelyek felkeresésébe, ami némileg csökkentheti a tea felfedezése iránti vágyunkat. Tehát a teát illetően most egy átmeneti időszakban vagyunk, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne tea, sőt… Tea mindenhol van, a gyokuro igazából most a legjobb, a matcha a gyártástechnológiából következően mindig friss, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne valamilyen szezonális teánk.

Amint mondtam a földeken most karbantartanak, felkészülnek a szedésre, trágyáztak és tisztogattak. A tisztogatás részét képezi egy olyan karbantartó szedés, ami a tavalyról megmaradt levélsor legöregebb tagjait érinti. Ezt Kínában Souckhongnak nevezik, felülről az ötödik sor és az alatta lévő levelek, némelyik közülük akár száradásnak is indulhatott. Ezek a levelek fölöslegesen vonnak el energiát a növénytől, ezért ilyenkor, március végé, rügyfakadás előtt 1 hónappal letakarítják öket és változatos formában felolgozzák. Leginkább meggőzölik, de előfordul az is, hogy a hojichához hasonlóan kemencében sütik, esetleg faszénen pörkölik. Ezt a teát hívják banchának, ez a szegények, a teaföldi munkások, a makrobiotikusok és a divatmodellek teája, mert serkenti az emésztést, tisztít, méregtelenít, lúgosít, meg elűzi az ördögöket. Ez a bancha, ahogy azt már a japantea.hu oldalon leírtuk nem azonos a kawayanagi nagylevelű nyári teákkal, attól sokkal értéktelenebb, ráadásul nem is hagyományos teaként kell elkészíteni. Ezt a teát, ami nyilvánvalóan az őszi avarra emlékeztet, hisz tulajdonképpen az is, csak teaavar és tavaszi a fazékba kell dobni és négy-öt percig főzni kell. Ezután kell beleszűrni egy teáskannába és felszolgálni csészékben. Az íze könnyed, illatos és frissítő, a faszénen sütött változata füstös, mint egy rossz kocsma, szép emlékekkel.

Bátrabbak, akik kíváncsiak is egyben, ha a tea megbízható helyről származik, nyugodtan kóstolják meg, mintha valamiféle chips lenne, sokat elárul a karakteréről így megrágva is.

Az elmúlt napok kissé összezavarodott emlékeit rendszerezve beugranak a képek Kyoto a Gion szentély és környékén tett kirándulásról és mellette a sakura, a hanami legfontosabb közparkjáról a Maruyamáról, fölötte egy teaszempontból különleges jelentőségű templomegyüttessel, a Kodai-ji Templommal.

A Kodai-jit 1605-ben alapította Toyotomi Hideyoshi emlékére felesége Kita-no-Mandokoro, a kert tervezésében állítólag résztvett Kobori Enshu, de ezt szinte minden kertről elmondják, biztosan csak egyről lehet ezt állítani. Toyotomi Hideyoshi neve gyakran felbukkan a japán tea történetével kapcsolatosan, annyit mindenképpen érdemes tudni róla, hogy közemberből lett hadvezérként ő volt Japán egyesítője, kulturális és társadalmi legitimitásának legfontosabb eszköze a tea volt, egyik teamestere pedig, a máig nagyhatású összművészeti alkotó Sen no Rikyu, aki éppen Hideyoshi parancsára vetett véget az életének. Rikyu halála után a család kegyvesztett lett, ami egyet jelentett az éhenhalással, ez ellen a család úgy védekezett, hogy három különböző helyen alapított új otthont, megalapozva ezzel a ma is legnagyobb japán teaiskolákat. Pár évvel Rikyu halála után Hideyoshi megbocsátott az utódoknak és engedélyezte, hogy újra elkezdjék teával kapcsolatos munkájukat, még később odaáig jutott, hogy kijelentette, Rikyu halálával kapcsolatos döntése tévedésen, félreértésen alapult. (hogy min alapult, arra ma is sokféle elmélet létezik, valószínűleg poltikai, hatalmi játszmák része volt) A nagy megbánás részeként Hideyoshi elrendelte, hogy a Rikyu örökségeként fennmaradt teaházakat szedjék szét és a mai Kodai-ji területén építsék újra fel. Tulajdonképpen ezek köré a teaházak köré szerveződött a későbbi templomegyüttes és park.

Mielőtt a kertbe jutnánk, rögtön a bejárat után furcsa épületbe botlik a turistaáradat, (lasd fent)negyedóráig figyelem, ki-hogy reagál. Kyotóban megszokott a régi épületek, rusztikus, de ízlésesen megtervezett homlokzatok, folyosók, belső kertek látványa, de ez valahogy nem illik a képbe. Furcsa, egyszerre elegáns és nyomorúságos, már-már bumfordi, mégis kedves, amit csak hangsúlyoz a homlokzat nagy kerek ablaka. A látogatók szinte mind megtorpannak, megragadja őket az épület körül elterülő miniatúr park, a bevezető sziklás út, a roji és a furán tagolt mesekunyhó. Bárhogy is legyen ezt a teaházat nem Rikyu tervezte, hanem egy nő jónéhány évtizeddel később, de nem tagadhatja le Rikyu hatását.

Ez akkor látszik, amikor a templom mögötti tavacskát megkerülve egy fedett falépcsőn felkaptatunk a domboldal ritkás szép kertjében. Egyszerre itt van előttem nagyapám szőlőhegyen használt kis kunyhója, gerendáján a felakasztott elemózsiával, néhány szerszámmal és a “demizsonnal”. Előttünk két ház, balra egy zsupfedeles, roskatag “nyári chashitsu, (kasa\tei), amit nyomorúságos fedett fafolyosó köt össze egy teljesen valószínűtlen csűr, bakterház, vámház keverékéből született emeletes épülettel, a téli teaházzal (shigure/tei). A téli teaházban volt elegendő hely a főzésre, onnan látták el a nyárit is.
Göcsörtös, szakadt, földes, szuvas, mégis hihetetlen elegáns mindkető, amit némileg tompít a hazai viszonyokat idéző műanyag széken csücsülő múzeumőr néni látványa és újonnan beszerzett barátnőikkel évődő két amerikai turista sehol el nem viselhető szövege.

A látvány összességében nem egyszerűen wabi, hanem groteszk, félórát ülök a mohával borított földön. Felkapaszkodik ide, miután kifizette a látványért járó belépőt napi tízezer ember és futólag megnéz egy, azaz két viskót a gazdag, pompás templomok és paloták fölött. Teljesen nonszensz, megfoghatatlan, nehezen értelmezhető és továbbadható élmény. A két fenti teaház négyszáz éves göcsörtjeit biztosan Rikyu “tervezte” és amilyen megdöbbentően szóltak akkor, bizonyára ugyanolyan furcsán rezzennek ma is. Ahogy végigjárjuk a kyotói emlékműveket, palotákat, templomokat, látunk bonyolult, emberek fölé szervezett, nehezen érthető vallásos rendszereket, amiket valószínűleg éppen bonyolultságuk tartott életben, aztán felbukkannak gazdag, de már letisztultabb templomok, végül ott vannak a zen központok, ahol már csak te magad számítasz, a körítés (elvileg) nem számít. Ezek a kunyhók még a zenhez képest is szingularitásnak számítanak, nehéz elképzelni, hogy innen is van tovább. Egyedül vagy a legelemibb menedékkel és a teával. A lét tere letisztítva minden szennytől, minden fölösleges vakolattól, a ferencesek is ámulnának.

Ugyanakkor a túlzottnak mutatkozó egyszerűség megannyi apró szépséget és ami a legfontosabb, tökéletes arányokat rejt.

Leballagva a két teaház mellett bambuszerdő kattog, lent pedig egy matchával várnak. Miután kijutunk a Kodai-ji utókor által berendezett skanzen teájából az egyik utcán feljebb lépve kis parkra tárul egy kapu, se felirat, se magyarázat. A kertben kis szentély és három teaház, ugyanilyen wavi stílusban , azzal a különbséggel, hogy ezeket valakik és valamikor használják.
Leülünk, a velünk tartó Siege előveszi kétezer eurós shakuhachi bambuszfuvoláját és lezárja a napot. Időnként felbukkan néhány japán arc és izgatottan mutogatja a többieknek, mi történik.

De hát mi történik?

A domboldalon lefelé tartva átkelünk a Maruyama parkon, ahol tetőfokára hágott a sakura láz, hanamit ül mindenki, nem túlzás azt mondani, hogy vibrál, hahotázik a levegő. Fantasztikus hangulat, frissen sült bambuszrügyet tessék, a tavak szigeteit is beterítik a kék szőnyegek és az emberek, mindenki fényképez és fényképezkedik. A kert közepén kétszáz éves fa az anyasakura, ha ide akasz ülni, hajnalban kell érkezned. Ő áll most a középpontban, vagy talán mindig is ő állt, csak elfeledkeztünk róla.

Ovjanak az istenek, vagy legyen egy tead!

2009-04-09T07:54:00.000-07:00

Kyoto első látásra meglehetősen egyhangú, nagy, modern, zajos város, olyan, mintha egy korrupt főépítész minden hozzálátogató kliensnek némi pénzért cserébe hagyta volna, hogy azt csináljon, amit neki tetszik, ugyanakkor ez az összevisszaság különleges építészeti élményekkel is megajándékoz, ilyenek például az egy fürdőszoba szélességű tűszerű ötemeletes lakótömbök, a masszív, jetiszerű megjelenésű corporation székházak, az egy az ezer közül valamilyen plázák. Aztán, ahogy belemerül az ember, lassan felfedi a szépségeit. Nap, nap után telik, a tervbe vett programok, látogatások kirándulások száma pedig nem csökken és egyre több évezredes színtér bújik elő a világváros zűrzavaros, hangos álarca mögül. Egy idő után valószínűtlenné válik minden. Híres, már azelőtt is látott szentélyek, kertek, amiket tegnapelőtt újra meglátogattunk folynak össze teljesen a három nappal ezelőttiekkel, mintha sose lenne vége és mindig felbukkan valami fontos, valami új. Még több nap után már otthonosan mozogsz egy szűkebb környéken és a „büszkén felismert”, a világörökség részét képező látnivalók díszletté válnak a mindennapi térben. Ehhez jön még a turisták elképzelhetetlen áradata és a helyiek közösségi élete a köztereken, ami együtt olyan mozgó, élő díszletet épít, ami örökké mozog, lélegzik és aminek persze mi is részesei vagyunk.

A műemlékeket nem szabad kihagyni, kikerülni, lenézni, még akkor sem, ha sokaságuk egy idő után fárasztóvá és nehezen emészthetővé válik. Aki pedig teával foglalkozik, annak egyszerűen kötelező megismerkednie minden kora középkori és középkori japán művészeti emlékkel. Nem árt felkészülni és lelkileg is ráhangolódni egy-egy látogatásra, már csak azért sem, mert sok tanulás után is csak a felszínen matatunk, az elmélyült, biztos ismeretek elsajátításához nem évekre, hanem évtizedekre van szükség.

Az első napok kötelező körei közé tartozó

Kiyomizu dera és Fushinin inkább csak érdekesség marad, előző már annyira ismert, hogy szinte ikon, utóbbi pedig a Japánban sokszor előforduló ismétlés által történő felnagyítás szélsőséges példája. A Kiyomizu egy különlegesen széles, szinkretista vallásos hagyomány színtere, kínai és koreai hatást is felmutató, shintoista, buddhista templomokkal és szentélyekkel. Kevéssé ismert, hogy háromszintes pagodája eredetileg egy kertszerűen kiépített hatalmas mandala középpontja volt. Aki veszi a fáradtságot, és rögtön az első jegyért kínált látványosságra befizet, az különös élményt fog átélni. A főbejárat után, egy málaszerűen kiképzett, nagy fagyöngyökből álló láncot fogva ereszkedünk le egy meredek lépcsőn, előtte figyelmeztetés: fogódzkodj erősen, mert sötét lesz. És tényleg a buddhista szellemvasúton egy perc alatt a töksötétben botorkálunk alá, nincs kire támaszkodni, csak néha hangzik fel egy két ideges poén (no photo please!). A vaksötétben kanyarogni kezd a málakorlát, aztán, amikor már kezdene elég lenni a jóból, halvány, alig kivehető fény az alagút végén. A mesterien megtervezett szemfényvesztőtúra egy hatalmas gránittömb mellett vezet el, melynek tetején alig megvilágítva egyetlen jel világít: Buddha..
A Kyomizu dera olyan mértékű turistaforgalmat bonyolít le, amit méltán nevezhetünk iparinak, miközben a látogatók nagy része számára valószínűleg ismeretlen marad Yoshino legendája, aki, mikor szülőföldjétől, ahol sakura ligetet gondozott, messze sodorta a sors, Kyomizu cseresznyefáit megpillantva így szólt: amikor Kyomizuba érek, olyan mintha hazaértem volna.

A hegyről lehömpölygő tömeg meg sem áll a szomszédos kis utcák bejáratánál, pedig az egyik kis gyöngyszemet rejt, az egyik telken kis kert, tóval és kertésszel, és három, egymás fölé épült wabi teaházzal. A következő ház egy kerámiaműhely, a művész pár éve Japánt képviselte New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában, amikor végiglépegetünk a műhelyen először azt hisszük, valamilyen tréfa áldozatai vagyunk, aztán egyre jobban hozzászokik a szemünk az árakhoz. A kéen középen látható kis chaire teatartó 600.000 Yenre (kb. 1.300.000 forint) van beárazva, de nem az árazógép ugrott nagyot véletlenül, mert a többi tárgy mellett is hasonló cédulák várnak. Amikor fotózni kezdek, egy őzszerű hölgy lép hozzám „no photo please” ma már másodszor. Bizonyára attól tart és ez érthető, hogy valaki lekoppintja nehezen szerzett hírnevét, mert ha nem is hasonlóan remekbeszabott, de azért nagyon szép chairét már 20.000 yenért is lehet kapni és még az is sok nekünk.

Az ismétlésen alapuló vallásos médiumok közül (ezt a szakkifejezést mi találtuk ki) a Fushinin olyan, mintha egy, a rókékért és kapukért rajongó szerzetes, sok adakozó hívével és megszállott társával együtt kapuépítésbe kezdett volna, amit ma is folytat, csak közben felfedezték a turisták is. A kapuk száma mára már több tízezer, a hatás eleinte lenyűgöző, aztán rémisztő. Az ilyen típusú templomok közül a legnagyobb hatást a

Sanjūsangendō (三十三間堂 gyakorolta ránk. A harminchárom tér az oszlopok között fedőnevű templom kitűnő példája a Nyugathoz képest kifordított vallásnak. Nálunk nagy templomok katedrálisok adnak teret sokszáz hívő együttlétéhez, elől a szentély és az oltár a figyelem középpontjába kerülő színpad. Itt a térben szétszórt altemplomok, templomegyüttesek nagy része a szabadra nyíló szentély, ahova a hívő csak becsenget és a próbálja elkapni az istenek fürkésző tekintetét, máshol, a szentélybe benézve egy tükörben önmagad látod. De a Sanjūsangendō fordított színpadán csak egy keskeny folyosó jut a híveknek, a templom nagy részét kitevő lépcsőzetes színpadon ezernyi Boddhiszattva csodálatos, aranyozott faszobra áll, előttük pedig a védőístenek félelemetes sora néz szembe a látogatókkal. A hívek sorban somfordálnak el a szoborsereglet előtt, középen pedig egy fantasztikus, fából összeállított, egészen kegyeletteljes és bölcs „ezerkarú” Buddha szobor várja őket az ezerszirmú lótusz virágából kiemelkedve. Kezeiben sors, kegyelet, könyörület, szeretet, harc erő szimbóliumai, arcát a mellette álló, a megannyi védőisten marconaságát enyhítő Boddhiszattvák arcvonásaival együtt a derű uralja. A Sanjūsangendō nagyszerűségét valószínűleg a térszervezés és a szobrász újszerű technikája adja és bár itt sem könnyű keresztülvergődni a turisták hadán, a visszavonult császár által alapított, majd teljesen leégett és 800 éve újjáépített templom hatása összességében lenyűgöző.

Hasonló szoborsereglet várja a látogatót a Toji templomban, de ott csupán 24 nagyranőtt és nemzeti kincsnek (is) számító szobor foglal egy önmagában is figyelemre méltó, óserdőnyi faoszlopokra támaszkodó teret. Nekünk teaturistáknak persze rögtön elvonja a figyelmét, amikor két manónak öltözött hölgy kinrin aranyteával kínál bennünket. Teát minden kolostorban és templomban kínálnak, általában matchát, valamilyen okashi teaédességgel 1.500 forintért, és az ilyen helyeken árult usucha híg matcha általában alulmúlta a várakozásainkat.

Vagy mi készítjük túl jól a teákat, vagy a turistáknak kínált usucha van tele kompromisszumokkal tea helyett, de ez a manótea itt nem matcha, hanem csakis kizárólag a Toji templom specialitása (oooh, hördül fel a közönség), ami ume szilvából és aranyból van és ha megisszuk, megtisztít bennünket kívül-belül. A csésze alja vöröses színben játszik és csillámlóan aranyos, az íze pedig különleges, édeskés, mondhatni nagyon finom, az ára egy magas minőségű gyokuroé. Tetszik, de ennyi elég is.

A Toji mellett a vasárnapi (pontosabban kétheti vasárnapi) bolhapiacra vetjük magunkat, de hamar lelohad a lelkesedésünk és végképp megértjük, mennyire más világban járunk. Az árusok alapvetően hasonlítanak a magyar sátoros antikvitás kereskedőkhöz, rosszul öltözöttek, fürge szeműek és nyugodtak. Az öltözék oka, hogy egy rossz régi, de alkalmi vételnek számító mozsár mindig többet ér, mint egy nadrág; a fürge szem magáért beszél, számol és számít, a nyugalom pedig a ragadozó nyugalma: ha ma te nem, majd holnap más….

A legtöbben vidékiek, az árak és a színvonal nagyon változóak. Egy jó furo vízforraló 30.000 Yen, (új ár: 65.000) egy öntöttvas kanna 15-18.000 (új ár 25.000), rengeteg teaeszköz, amerikai karabély, giccsek tömkelege itt is és szögek, kapák, szegecsek, mint nálunk.

Végül nem veszek semmit, csak egyetlen öntöttvas kannát saját használatra, jó áron., meg egy papucsot Made in China felirattal és kérek egyet a néni otthonról hozott fasírtszerű ételéből, amiről kiderül, hogy édesség.

* * * *

A nap végére igazi ínyencség, a japantea.hu oldalunkon mostanában ismertetett Nagy Kitano Teaszertartás színhelye, a Kitano Tenmangu szentély és egy, az útikönyvekben nem szereplő gyöngyszem. A Kitano teaszertartás ma is intenzív kutatások fókuszában áll, de magát a szentélyt ma a szakékészítők uralják és támogatják. A másik a Daishogin Hachijinha Szentély. Daishogin az ősi kínai filozófiában az égtájak istene és őrzője, egyúttal azoknak a veszélyeknek az elhárítója, melyek a kedvezőtlen irányból érhetik az embereket. A Daishogin a Kitano szomszédságában a város északnyugati végében állt a város alapításától kezdve és állítólag nagyhatalmú és vagyonos emberek patronálták (nekik volt mit megőrizni) A XIX század közepétől aztán a szentély egyre jobban elnéptelenedett, végül csak ott állt, bezárt fatáblák mögött évtizedekig. A hetvenes évek elején, amikor már összeomlás fenyegette, végül hozzáfogtak a restaurálásához és felnyitották. A szentély több, mint száz, i.sz, 780 környékéről származó faszobrot rejtett, ezeket ma egy a szentély mellett álló klimatizált épületben mutatják be. A szobrok egyszerre szigorúak, ugyannyira katonásak, de leginkább emberiek. Az egyik tárlóban a Yinyang őse, a sámánok jövendőmondásra használt teknőspáncélja, a belőle kifejlődött írásjelekkel.

Elnézve a szigorú erővel, de becsempészett bájjal és derűvel megfogalmazott évezredes faszobrok arcát és mellettük fekvő teknőspáncélt, úgy tűnik, a technikai fejlődés és a buddhista és shintoista tranziens létszemlélet ellenére a lényegi kérdés továbbra is változatlan itt is és mifelénk is, a gond és a félelem itatja át és azt faggatja konokul: mit hoz a jövő?

Mese a genmaicháról és a teáskorsóról

2009-04-08T06:24:00.000-07:00

Japánban, ha baleset történik, mindenképpen ki kell hívni a rendőrséget, még akkor is, ha nem történt sebesülés, ha ellenben a közvagyont érte kár, akkor két rendőrt kell kihívni. Mivel a busz közvagyon, ezért ránk is ez vonatkozott. A buszról mindenki leszáll, mindenki nyugodtan viselkedik, még én is. Megvitatjuk az esetet jobbról, balról, felírunk mindent latin betűkkel és fonetikusan japánul én magabiztosan hivatkozom a biztosításomra, körülbelül egy óra alatt végzünk. A vétkes autó biztosítása valószínűleg fedezi a busz kárát, az enyém az autóét, az egész csak egy múló rossz emlék. A szállodában előkerülő biztosítási kötvényen aztán feltűnik a szokásos apróbetűs szöveg és képzeletem máris a japán új és használtautópiacon fellelhető jobb hátsó Nissan ajtók ára felé lódul, számolgatom, vajon mennyiért fényeznek a pici emberek - semmi jóra nem számítok.

A nap mégis csodásan ér véget. A baleset a Teramachi bejáratánál történik, ami a város hagyományos, régi piacnegyede, bevásárlóutcája volt. Mára az utcát befedték, modern üzletekből álló bazár, hal és egyéb piac. Néhány helyen, a tulajdonosok kérésére megmaradt az eredeti architektúrájú kereskedőház, ezek furán festenek a modern üzletek között. Tulajdonképpen úgy néznek ki, mintha valamilyen belsőépítész tervezte volna így, holott eredeti épületekről van szó. Ilyen az utolsó harmadban jobbra található, 1803-ban alapított Horaido teabolt, ami kivételes koncepciójú teaház.

Jótékony rendetlenség mindenütt, hagyományos régi teatartó korsók, köztük néhány egészen hatalmas, sárkánymintás, valószínűleg kínai eredetű teatartó, fadobozok és rengeteg, minőségi, de még elérhető árú teaeszköz. A boltot a tulajdonos és felesége viszi és ott van (ahogy szinte mindenhol) a nagyi is, aki segít, amit tud. Kölcsönös örömmel üdvözöljük egymást, rögtön előkerül a tea, amit nagy büszkeségemre rögtön felismerek. (kame no Yowai) A büszkeség Japánban hamar olvad, itt is így történik, amikor teát kapok a gazdától. Elmesélni nem tudom, inkább hamarosan bemutatom, legyen elég annyi, hogy a legfinomabb gyokurót kaptam eddigi teaéletemben. A szokásos teamennyiség fele, a szokásos vízmennyiség harmada kell hozzá, gondosan ellenőrzött vízzel, kb. 40 Co-on. Hármunknak, egyenként talán gyűszűnyi tea jut, ami minden porcikájában tökéletes. További hat felöntést fog adni - mondja Yasumori Horaido - a következő felöntések 60 Co-tól emelkednek egészen 100 Co-ig, mindig 3 perces időtartammal.

Elmondom neki, hogy Ujiból sok-sok teát kóstoltam már, de a megszokott ízek közül az ő teái mindenképpen kiemelkednek intenzitásukkal.

- Mi az ok? – kérdezem az illedelmes, szerény mentegetőzés közben. (akárhányszor beszéltem vele más kereskedőkről, termelőkről, soha nem volt rossz szava senkire, inkább mindegyikőjük érdemeit igyekezett kiemelni.)

- Az elmúlt húsz évben szinte mindenki áttért a hűtött, vákumcsomagolásos teafeldolgozásra és tárolásra, mi viszont a régi úton maradtunk. Mi úgy tartjuk a teát, ahogy a régiek tették, mert hisszük, hogy nemcsak a feldolgozás és az elkészítés, hanem a tárolás is hozzátesz a tea érétkéhez. A tárolás a tea első félévében nem eltartás és konzerválás kérdése, hanem a tea értékeit kiteljesítő érlelés. Ezalatt a teát sokféleképpen tartjuk, de a közös, hogy hagyjuk, hogy némi levegőhöz jusson. Amikor úgy ítéljük meg, hogy a tea "kész", akkor lezárjuk és hűtve tároljuk. Mindenesetre a hűtést csak ennyiben fogadjuk el, de ha Önnek teaháza van, vagy otthon tart teát, akkor sose vegye ki a hűtőből közvetlenül az elkészítés előtt, legalább 24 órát zsilipelni kell. Hűtőben csak a nagyobb mennyiségű teát tartjuk, a közvetlenül fogyasztásra váró tea ezekben a fadobozokban van.

- Horaido úr, Ön nem termelő "csak" kereskedő, mi valójában az Ön szerep a teák létrehozásában, emlékszem tavaly a túl jó évben csak nyár végén fogott hozzá a senchák beszerzéséhez. Kész teát vesz, vagy részt vesz a blendek összeállításában?

- Minden teánk Uji termelőktől származik, akiket évek óta ismerek és figyelemmel kísérem a munkájukat. A blendek szintén ebből az együttműködésből születnek, illat, aroma, ízgazdagság alapján döntünk kiegyensúlyott, gazdag ízekre törekszünk.

- Hol, milyen ponton derül ki egy tea jövője, az, hogy milyen tea lesz belőle.?

- A keverés előtt ugyebár kezünkben van az azévi termés. Erre csak május végén, a szedés és a feldolgozás után jó egy hónappal kerül sor, tehát addigra a tea már némileg elrendeződött. Ezek után a meglévő teákat osztályozzuk a már elmondottak szerint. Lesznek köztük gyengébbek, esetleg jellegtelen teák, és erősen aromásak, illatosak, Ez utóbbiak elsőre talán úgy tűnnek, hogy a legtöbbet ígérik, pedig túlzott aromájuk megakadályozza őket abban, hogy elfogadható, fogyasztható teákká váljanak. Meg kell őket szelídíteni. Ugyanígy a jellegtelen teákat is fel kell valamivel díszíteni. Ez az alapja mindennek.

A következő, ahogy már említettem a tárolás, amit inkább érlelésnek neveznék. Az elkészített keverékeket időnként szellőztetve, de mindenképpen levegősen hagyva érni hagyjuk. Az érés keverékenként és szezononként eltérő ideig tart. Amikor úgy ítéljük meg, hogy egy tea az érésben a csúcsra érkezett, akkor megpróbáljuk ezt az állapotot konzerválni és ekkor kerül a tea a hűtőbe.

- A teákat a hagyományos módon, fadobozban, vagy kerámiakorsóban tároljuk. Ezek a kerámiakorsók (chatsubo) különleges, porózus lélegző anyagból vannak, ezért a szájuknál lepecsételjük ugyan, de a tea mégis lélegzik, levegőzik, érik bennük. (Ha valaki ilyen teatartókat akar venni, nem kell nagy helyigényre számítani, legfeljebb 50 cm magas 40 cm széles masszív korsókról van szó. Az áruk már más kérdés, a jó minőségűek ára 70-8.000 Yen (150-200.000 Forint), de ebben benne van a lezáráshoz szükséges díszes kendő, zsinór, és selyemzsinóból készített háló is. ) A chatsuboból bemutatott a legfontosabb teaszertartás. Ennek is sok formája van, az ünnepélyestől az intimig, de mindegyikben szerepel egy motívum, amikor a teatartóból kiszórt tenchával egy stilizált teknőst rajzolnak a kalligráfiához használt papírra. Ez a teknős védőtalizmánként szolgál, mert ezeréves, időtlen lény.

- És ezek a jóval nagyobb teatartók, a sárkánnyal?

- Igazság szerint nem tudom, mi volt az eredeti funkciójuk, valószínűleg kínaiak lehetnek és nagyon régen kerülhettek ide a teaházba. Én árnyékolt teák tárolásra használom őket, szintén a hagyományoknak megfelelő módon, ez azt jelenti, hogy a kancsóban tencha (őrlésre váró matcha alapanyag) van és magában a teában helyezem el azokat a papírtartókat, papírzacskókat, amikben a már bekevert gyokuro van.

- Ha már keverésről, ízesítésről van szó, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az Ön üzlete azt hirdeti magáról, hogy a család találta fel a genmaichát, amit horaicha néven különböztetnek meg. Mi az igazság a genmaicha eredetével kapcsolatos legendákról és félreértésekről.

- Nos, ami a legendákat illeti, én természetesen nem szeretnék senkit megfosztani egy legendától, de a genmaichának nagyon is valóságos története van. Bizonyára Ön is ismeri azokat a furcsa lapos fedelű, lakkozott, fekete fa vizeskancsókat, amik több teaszertartásban is felbukkannak. Nos ezek a tiszta víz utánpótláson kívül szerepet kapnak a teaszertartás megelőző étkezésében a kaisekin is, amikor, egy bizonyos szertartáson pirított, pörkölt barna, vagy nyersrizst öntenek fel bennük forró vízzel. A rizses, de tea nélküli tea illa bejárja, betölti a teaházat és kellems, frissítő érzetet ad. A genmaicha ezt az illatot igyekszik visszaadni, miközben rendes teából készül, de az alapteája eredetileg nem kifejezetten aromás, úgyis mondhatnám, közönséges, ezért hálásan veszi fel ezt az ízesítést.

- Ez azt jelenti, hogy a genmaichával a teaszertartás pillanatait igyekszünk felidézni? – folytatom a gondolatmenetet, bár senki sem kért rá.

- Nem, nem, semmi ilyenről nincs szó. Aki teát iszik, teaszertartást látogat, annak ez a barna rizstea illat kellemes. A genmaicha egyszerűen megidézi ezt a kellemes illatot úgy, hogy valódi teaként is iható. Nem kell hozzátenni semmilyen mögégyártott, mögöttes plussz értéket, vagy mítoszt. De ugyanígy nem igazak a XVII.századbeli szerzetesről szóló történetek, vagy más, későbbi legendák. Ez a tea, amit a dédapám talált fel ebben az üzletben, egyszerűen csak frissítő és élvezetes. Ez minden.

Ki tanul ma teamesterséget - csattanóval...

2009-04-05T09:55:00.000-07:00

Matcha tea őrlő az új Koyamaen shopban

A turistalét nem igazán vonzó. Elég, ha azokra a japánokra gondolunk, akik Budapest utcáin mászkálnak és próbálják felfedezni a várost; vajon mit éreznek meg belőle. Sok Budapest és sok Kyoto van, nehéz lenne megmondani melyik egy város hitelesebb arca, az élő, vagy a már mozdulatlanná merevedett műemlék arc, esetleg az új látnivalókból összerakott, szórakoztató arc. Maga a példa nem is rossz, mert Kyoto körülbelül akkora, mint a magyar főváros, csak éppen sokszorosan gazdagabb műemlékekben és sokkal jobb állapotban van, mint város.

Az új Koyamaen teabolt kertje

Itt viszont bárhova lépünk, olyan mindennapos, városi látivalókba botlunk, amiket nem lehet megunni, másrészt ha nem tennénk semmi mást, mint a hivatalos turista látnivalókat néznénk végig, akkor se jutnánk a végére egy hónap alatt.

Ráadásul, mint már említettem, a műemléknéző turista szerepe nem is annyira tetszik nekünk, ezért a kihagyhatatkan látnivalók közé spontán, vagy legalábbis kötelezettségmentes programokat iktatunk.

Az első ilyen program egy kyotói teatanárnál tett látogatás.

- A madarakkal kelek, jöhetnek korán - mondja a telefonban.

-A madarak melyik fajtájával ?- kérdezek vissza - mert nálunk olyan is lakik, amelyik 2-3 óra körül jelzi nekem, hogy ideje lefeküdni!

- Nincs órám, meg különben is próbálok magamtól távoltartani mindenféle szerkezetet, mindenesetre úgy jöjjenek, hogy ebéd után el kell mennem egy okashi leckét (teaához való édességek készítése) tartani.

- Sebaj, szívesen csatlakozunk - kapok az alkalmon.

- Nem barátom, az nem megy. Tíz napos előjegyzés van és már hetekre előre betelt minden időpont.

Elindulunk, busszal félóra, ehhez mérünk mindent. Az állomáson, a buszmegállóban történelmi időket idéző, hosszú, kígyózó sor minden megállóban. Itt így járja, egyenként állnak sorba az emberek a buszra várva. A harmadik busszal tudunk csak elmenni, annak is éppen a végén iszonyatos tumultusban, hétköznap délelőtt.

Az út során a többi megállóban álló utasnak mégcsak reménye sincs, hogy felszálljon. Út közben kedves női hang japánul és néha angolul, többször bemondja a következő megálló nevét. Mondom többször. Ezalatt a sofőr folyamatosan ugyanezt és más hasznos információkat dörmög a mikrofonba, leszálláskor minden utas egyenként felmutatja a jegyét, amiért többszörös nagyon szépen köszönöm a jutalom. A kyotói buszvezetők intonációjáról külön kabarét lehetne készíteni, van közöttük vidám, depresszív, szakétól gőzölgő és unott is.

Természetesen rettenetesen elkésünk, rövid bemutatkozás, a tokaji átadása (mindenki ismeri!) rövid beszélgetés a teamester és a segédje bemutatja a házat, a teakönyvtárat, felönt nekünk egy 20 éves sheng puerht(!) és tanítványával egyetemben már el is viharzik:

- Érezzék magukat otthon! - és tárva nyitva ránkhagyja a házat. Azelőtt sose találkoztunk.

Kyotói ittétünk legszebb 4 óráját töltjük el az öreg házban egy bolhapiacnyi teatárgy, teakönyv és megannyi régi dolog társaságában. Mint a lopakodó betörők, bejárjuk a teaházat, a teakert(ek)et megnézünk néhány ritka videót és faggatjuk a puerht. A könyvek között igazi kincsek: Rikyu halálának 400. évfordulójára kiadott teljes teatárgy katalógus, eredeti szövegek, minden fontos kínai teakönyv, megannyi kézikönyv. Amikor belelapozol mondjuk a hamukészítés szakkönyvébe,meganny formájába, a hozzá kapcsolódó eszközökbe, megérted, hogy nem tudsz semmit.

- Kik a tanítványok? - kérdezem később miközben autón körbejárjuk a selyemtasak és selyemzsinórkészítő, a hamukészítő, a teához való faszén készítő, a teaház falazatához szükséges vakolatra specializálódott mester műhelyét, továbbá beugrunk egy kézzel készített papír manufaktúrába is. - Nem kihalófélben lévő mesterségről van szó?

- Nem, ez is olyan, mint bármi más. Van, akit érdekel a tea, aztán egy sor a teához is kapcsolódó tudás és ezek közül mindig kikerülnek új tanítványok. Sokan kerülnek ide íjászok, kardozók közül,vagy egyszerűen a kezdeti történeti érdeklődés hozza meg a gyümölcsét. Az biztos, hogy elterjedt egy olyan vélekedés, miszerint a Nyugat nem képes a megújulásra, nincs igazán mondanivalója, így, bár itt is elképesztő mértékű a globalizáció, sőt egy inkább ázsiai globalizáció, mindig vannak érdeklődők az olyan tudás iránt, ami visszavezet a tradícióhoz, vagy önmagunkhoz, hogy a legegyszerűbben fejezzem ki magam. Így aztán mai fiatalok tanulnak szertartásokat, teához való tűz és hamukészítést, ami első látásra nonszensz, de valójában közel áll sok meditatív tevékenységhez. Ugyanakkor a tea univerzális és egyéni, felbukkannak új és új próbálkozások, most például a húsvéti teaszertartás. 30 éve az elsők között mutattam be Európában jógát, jógikus meditációt, arra is azt mondták, hogy senkit sem érdekel, ma pedig....

Miközben végzünk az aktuális beszerzésekkel, a chaire teatartót rejtő selyemkendő(shifuku) selyemzsinórját 2500 Yenért (kb. 6.000 Ft) kapjuk meg felhúzom a szemöldököm :

- jó, értem, hogy manufaktúra, szép darab, de mégiscsak egy zsinór. Nem túl drága?

- Ha kell, ez van, látod. Nincs más választás.

Ezek a manufaktúrák egyébként lenyűgözőek. Egyszerre boltok és kis üzemek. Belépve a bolt közepén kiemelt tatami, azon dolgozik, dolgoznak az alkalmazottak. Általában nagy a rendetlenség, de a végeredmény lenyűgözően pontos és szép.

Hazafelé megállunk Koyamaen újonnan nyílt boltjában a belváros szélén. Gyönyörű, letisztult és nagyon márkás. A bejárat mellett néhány zászló, a legfontosabb templomok képviselői küldték az aláírásukkal, mind idejárnak "bevásárolni". Az üzlet közepén kis teaszoba, hátul teakert, de teafagyit és süteményeket is készítenek. Bemutatnak minket, mindenki örül. A hölgy, az üzletvezető adta kölcsön az autót, amivel furikáztak minket. Megbeszéljük, hogy holnapután egy koreai származású, teatörténelemből Phd hallgató, egyébként Urasenke oktató vesz gondjába minket 1-2 lecke erejéig. A teatanár még elvisz bennünket a legközelebbi buszmegállóig, ott elköszönünk, én kinyitom az ajtót, amit abban a pillanatban hangos csattanással elvisz a jobbról (szabályosan) érkező autóbusz. A többit talán majd holnap.

A templomok üdvözlő zászlói

Hanami, tea és Japán

2009-04-02T09:05:00.001-07:00

A címlap koichája volt a búcsúteánk Magyarországtól. Utunkat tulajdonképpen teljesen a tea köré szerveztük, de ez nem jelenti azt, hogy elfordítjuk a fejünket, ha teleshopot, emeletes golfpályát, vagy Caffé Veloce feliratot látunk. Egy teaútra különben is csak részben lehet felkészülni, fontosak a meglepetések és az improvizáció is. De még így, sok sok tanulással a hátunk mögött, már az első percben érezhető, hogy kulturális asszimilációnk, a tea, vagy bármilyen más tudás "japán" szinten való művelése, ha nem is illúzió, mégis olyan szerteágazó, s egyben mély műveltséget kíván, amire a korán kezdett élet sem elég. Egyetlen mentségünk, hogy ezt a japánok túlnyomó többsége ugyanígy elmondhatja magáról.

Egy japán napló voltaképpen könnyű feladat, elég ha az ember nyitott szemmel jár és leírja mindazt, ami különös, vagy még attól is különösebb és már kész is a beszámoló. Mi megpróbálunk ennek a csábításnak ellenállni és csak a minket érintő, a fentebb taglalt nehézsége ellenére is nagy élményt jelentő teavilággal kapcsolatos tapasztalatainkat leírni.

Különben máris elkezdhetném sorolni,

hogy Kyotóban a rendőrlámpák észak-déli irányban rigófüttyöt, kelet-nyugati irányban való átkelésnél vidám kakukkhangot hallatnak;

- hogy a rendőrautó a szirénázás mellett hangos ordibálással próbálja az autósokat félrehúzódásra bírni;

- hogy érthetetlen számunkra, hogyan lehet autókat olyan rendszámok alapján azonosítani, mint Kyoto 501 birtokos rag ...19;

- hogy a villanypóznákra a helyi leágazások mellett kisebb transzformátoregységek is felkerülnek és a végén hihetetlen káoszt mutatnak;

- hogy a híres tisztaság és rend ellenére is megdöbbentő a rend és a tisztaság mértéke

- hogy miközben a vasutas meghajlással egyenként minden utast üdvözöl és lépten nyomon tettenérhető a társadalmi kapcsolatokban a tisztelet formális megnyilvánulása, aközben ugyanolyan hangos, tiszteletlen és tolakodó az utcai tömegben közlekedő japán;

- hogy a japán lányok úgy öltöznek és viselkednek, mintha folyamatosan bolondballagás lenne a városban;

hogy mostmár egészen biztos, hogy a magyar nép a leggazdagabb a világon, mert bárhova kerültem eddig, mindenhol azt tapasztaltam, hogy a villannyal és a fűtéssel takarékoskodnak (szemben az otthoni fullasztó üzletekkel) Kyoto mégis túltesz mindenkin, mert fűtés csak a lakások egy-két közösségi helységében található és ott sem veszik túl komolyan, pedig ma 2-8 C^o volt.

- hogy minden munkafázist egy szakmber ellenőriz, őt pedig egy másik, magasabb jogosultságú vezető ellenőrzi, miközben ennek, tehát a hierarchiában elfoglalt helyének jól láthatóan jelét is adja.

- hogy akik jól láthatóan egy szót sem tudnak angolul, azok is a legnagyobb erőfeszítést teszik azért, hogy angolul adjanak útbaigazítást, de eközben egy pillanatra sem veszítik el a türelmüket.

Általában az a nyilvánvalóan hamis benyomásunk, hogy a tisztaság és a rendezettség egyszerűen csak kultúra és szervezettség kérdése. Másképp hogyan lenne lehetséges, hogy a beérkező vasúti kocsikat pár perc alatt kiporszívózzák, hogy az utcakő nemhogy nem szemetes, de nem poros, koszos, hogy az utcában, ahol lakunk, nagy képzettséget igénylő papírmerítő, kalligráfiműhely és más kézművesek sora látható, akik az itteni nem alacsony bérek ellenére is kisebb-nagyobb csapatnak adnak munkát és láthatóan jól működnek. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az emberek 7 óra után indulnak haza a munkából és az utcán, a szórakozóhelyeken ilyenkorra csaknem kizárólag férfiakból álló társaságok maradnak.

Egyébként pedig Kyotóban egymás mellett él a régi és az új, ami egyre inkább csak új, jól

láthatóak az építészeti nyomai annak az átmeneti időszaknak, ami otthon most kezdődik, amikor spontán módon, csak az ingatlan befektetés szempontjait figyelembe véve kerül a helyére, sokszor nagyon nem oda valóan egy új épület. Mi a bambusz ház nevű ryokanban lakunk. A ryokan azt jelenti régi ház, nem hotel, ebből következően az itt megszálló vandég szembesülhet a múlt századelő hangulatával, cserébe lemond a komfort, sőt a félkomfort nyújtotta előnyökről. Nincs fürdőszoba, WC, csak közös, reggeli sem, de a lépcső támaszfalán évszázados festett fatábla piaci jelenettel. Az is hozzátartozik a történethez, hogy a mi ryokanunk már egy öszvér, a háziak szerint a régi házat egész egyszerűen megette a szú, így csak kis részét hagyták meg, nagyobbik részének helyén 5 emeletes hotel van, japán és nyugati stílusban berendezett szobákkal, így végül mi is kipróbálhattuk a bidet és WC kereszteződéséből született űrWc-t, aminek az obligát kellemes zuhany mellett a legfontosabb jótéteménye, hogy a WC ülőke előre van melegítve.

* * *

Az első teás élmény a repükőgépen körbehordozott szörnyű banchától eltekintve, amit természetesen esti teának hívtak, az utcánk végében lévő kis teaház adta, nagyon szerény külsővel és belsővel, de hamisítatlan, szintén század eleji hangulattal. A tea persze itt van a mindennapokban, a szállodában, vagy várakozás közben, cukrászdákban, s a legegyszerűbb ostyákban is.

Este, első, csak amolyani rövidprogramként a kissé késve érkező (talán ránk váró) sakuravirágzás egyik legszebb rendezvénye, az éjszakai, kivilágított hanami,a Nijo kastély kertjében. A kastélyt 1603-ban az első Tokugawa sógun Ieyasu kyotói rezidenciájaként építették, a helyén állt Fushimi erőd tagjainak felhasználásával. A sógunátus végével 1867-ben a kastély a császár birtokába került, ma a város gonozásában áll Nijo-jo néven. Több kertje közül a legnagyobb egy méltóságteljes, elegáns, shoin zukuri kert tervezését Kobori Enshunak tulajdonítják, aki a Rikyu után következő kor egyik fontos teamester is volt. A kertben ennek megfelelően egy szintén shoin stílusban épült teapavilon és teaház is van, amiben a pár napos sakura ünneo idején gyorstalpaló teaszertartásokat adnak a látogatóknak. Este tíz van, a parkban tömeg, gyerekek és felnöttek, a mesterien megvilágított, virágzásnak indult cseresznyefák, továbbá barack, szilva és lila akácok látványát a kékesen villogó mobilvakuk teszik valószerűtlenné. Ki tudja, ez az egész nem is igaz talán?

További képeket hamarosan a http://www.japantea.hu/index.php?pageid=teatravel oldalon talál.

Kelet-európai tea party

2007-08-09T13:11:00.000-07:00

Aki jelenlétével megtisztelt bennünket, annak köszönjük, hogy eljött. Aki nem jött el, de érdeklődött, azt legközelebb szívesen várjuk. Itt és most nem kívánunk részletes elemzésbe bocsátkozni azzal kapcsolatosan, mi történik, ha néhány ember teát próbál kóstolni egy teátlan városban, ráadásul úgy, hogy nem törekszenek feltétlenül a történtek megmagyarázására. Legyen elég annyi, hogy az egyesek szerint kelet, mások szerint közép-európai teapartin prágai, somorlyai, torontói, leningrádi és magyar vendégek vettek részt. A kóstolt teák sorrendben a következőek voltak:

Marukyu Koyamaen Sencha Shuei - a Gyöngy-patak öble

Xi Zhi Hao Sárkány főnix tea 2007-es kővel préselt sheng puerh
Hai Lang Hao 2006 - Lao Ban Zhang "részeg pillangó" Ban Zhang hegyi rügylepény
Bang Wei hegyi teaent 2005 - vad puerh

2005 CNNP jubileumi lepény shu puerh
2001 Menghai 7572 kámforos shu puerh
1958 Liuan bambuszkosaras préselt tea

A kóstolt teák mindegyike a maga módján kitűnő, finom, nagy erőt mutató tea volt. A máskor kitűnőnek ízlelt egyes teák, itt, egymással szemben, egymás után jelentős különbségeket mutattak. A Ban Zhang hegyi rügylepény, ami az idén a puerh árak elszabadulása után már olyan drága alapanyagból készült, hogy a legjobb gyártók sem engedhették meg maguknak az előállítását végletes túl erős, tagbaszakadt színeket mutatott a Xi Zhi Hao váratlan teltségéhez, ízgazdagságához képest. Eddig is mentás-kámforosnak éreztük a Menghai 7572 receptjét, de az 50 éves Liuan csípős mentás ízbombája mindent maga alá tepert. Kinek ez, kinek az tetszhetett, engem leginkább Thomas teakészítő stílusa ragadott magával.

Egy-egy ilyen teatalálkozó legfőbb értelme éppen a figyelem, egymás és a teák meghallgatása. Ebből a szempontból ez mindenképpen sikeres és ismétlésre váró találkozó volt.

Viszontlátásra ősszel a japán teák és az érlelt puerhek birodalmában.

Aki tud csehül, az beszámolót olvashat itt:

http://jirka.oukej.cz/2007-08/ruzne/budapestske-pu-erhovani/

és angolul itt:

http://community.livejournal.com/puerh_tea

Kelet-európai tea party

2007-07-23T11:23:00.001-07:00

EAST EUROPEAN TEA PARTY
ANCIENT AND NEW TEAS - PUERH

A sötét menü: The Shu Puerh Menu

1952Liuan préselt tea 1952 Liuan basket aged hei cha

1997Xiaguan érlelt tégla 1997 Xiaguan aged brick
2001 Menghai 7572 2001 Menghai 7572
2005 Jixing jubileumi lepény 2005 CNNP Jixing 50th anniversary cake
???? Jacqueline teája - találós kérdés A shu brought by Jacqueline to be invented

A zöld menü: The raw menu:

1998 Yi Wu Zheng Shan 1998 Yi Wu Zheng Shan
1998 Sárga címkés Zhong Cha 1999 Yellow label zhong cha
2000 Haiwan Gu Hua őszi szüret Haiwan Gu Hua fall harvest
2005 CNNP 6711

A vad menü: The wild arbor menu:

2006 Hai Lang Hao Banzhang The last leaves of Hai Lang Hao: The Drunken Butterfly

utolsó morzsái
??? Jacqueline teája : találomra Single estate wild puerh by Jacqueline
2005 Bang Wei hegyi teaent The tea king of the Bang Wei Mountain
2002 Fu Cha Ju - Nem Teaház Fu Cha Ju - No Teahouse

Koffein és tűzoltásra teaédességek és teaennivalók
Részvételi díj: 2.900.-
Jelentkezését kérjük erősítse meg a következő e-mail címen: diem@diem.hu

To be defended by poliphenols and coffein we offer sweetes and a little dinner made by tea.

Please confirm your presence via email: diem@diem.hu

A tea művészete egy üvegpohárban

2007-07-22T12:35:00.000-07:00

A tea létszükséglet, napi kaland és művészet. A kínai, vietnámi, myanmari embereknek napi létszükséglet. Egy kínai közmondás szerint "tüzifa, rizs, olaj, só, szósz, ecet és tea " a mindennapi lét alapvető szükségletei.

A tea legnyilvánvalóbb gyakorlati haszna az étkezések után az emésztés megkönnyítése, a zsír lebontásának könnyítése. Erről részletesebben itt: http://www.teautja.hu/teahaz/tein_vagy_koffein.html

A tea-lét másik színtere a tea művészete, ami a tea legfőbb jótéteményeinek kiaknázását jelenti. A kínai tea művészetben a napi létszükséglet lépten nyomon felülírja a tea teljes - nevezzük így - művészi élvezetét. Ezzel gyakran találkozhatunk: lehetéges, hogy a legjobb teákat szánalmas nylonzacskóban nyújtják át, a turistáknak elővezetett gong-fu-cha látványosságok pedig lezüllesztett, unottan előadott tealötyögtetésnek tűnnek.

Van egy másik kínai közmondás is: "lant, sakk, könyvek, festészet, költészet, bor és virág” mint az élet művészi élvezetének kvintesszenciája. Ezek között nem szerepel a tea.

A tea immár évezredek óta ezeknek a népeknek a napi alaptevékenységei közé tartozik. Bárhol, ahova vendégek érkeznek, a kedvesség és a vendégszeretet kinyilvánításának legalapvetőbb eszköze az, hogy a vendéglátó teát készít és pár csészével kínálja a vendéget. A teaával való kínálás sok más mellett jó egészséget jelent, felfrissülést, nyugalmat, ellazulást nyújt a vendégnek. A Kína határán élő etnikumok – eufemisztikusan: etnikai kisebbségek – esetében, az őserdő közepén még nyilvánvalóbb ez a szándék. Más vidékeken, például Guangdongban a „teát inni” kifejezés egészen tág tartalmat nyert, mondhatni egyenlő az élettel. Amikor ismerőssel találkozik valaki, így üdvözli: ”-legyen egy jó teád valamelyik nap..” A tea ebben az értelemben a túlélést jelenti, azt, hogy újra találkozhat az ismerőseivel, barátaival egy kis csevegésre. Ugyanígy az étteremben vacsora után felszolgált tea is szimbolikus jelentőségű, melynek minősége, előadásmódja csupán másodlagos.

Ami a tea művészetét illeti, úgy tűnik, hogy a bor mindig is sokkal népszerűbb volt a történelem folyamán, mint a tea. Amikor kínai költők ihletet kerestek egy költemény megírásához, gyakrabban nyúltak a borhoz, mint a teához. Egy réges-régi tea imádó költő, Su Shi is a borról, vagy a bor hatása alatt írta legismertebb versét, a Shui Diao Ge Tou címűt, amikor ezt mondja: Mikor láthatom a holdat? Borral faggatom az eget.”

De miért van ez? Talán annak a ténynek tudható be, hogy a tea kitisztítja az érzékeinket, vele együtt relativitásérzékünket és önkritikánkat is. Van azért néhány, teával kapcsolatos élmény költői megfogalmazására is példa, közülük a leghíresebbek egyike Lu Tong „Hét csésze tea” c. műve, de már az is más dimenziókba vezető tea költemény.

Ahhoz, hogy a tea mindennapi szükségletből művészi szintre emelkedjék, gyakorlásra van szükség. A gyakorlás önismeretre nevel. Magunkat, majd másokat kell arra nevelni, hogy felismerjék az egymást követő csésze teákban rejlő önismeret és érzékelés képességének apró különbségeit. A fent idézett két közmondás a tea szükségszerű, gyakorlati és meditatív szintjét választja el. Ha a második közmondás tárgyait kiegészítjük jobb szó híján a művészettel: „a könyvek művészete”, „a sakkozás művészete”, „ a virágok művészete”, akkor egyrészt azt vesszük észre, hogy bármelyik bevonható, vagy egyenesen már bent található a tea világában, másrészt mindegyikük önreflektív, meditációs kifejezési forma. Bármi, ami rendelkezik valamiféle belső spiritualitással, összefüggésbe hozható a teával. A tea végső soron értéktelennek hitt egyszerűségében egy igen összetett létforma: lehet egyszerű napi szükséglet és lehet művelt emberek előtt előadott testművészet, mozgásművészet, a testet öltő figyelem. Ugyanez az oka annak, amiről régi teamesterek írtak, hogy a tea tömörségre és csendre törekszik. Ebből pedig az is következik, hogy a tea által közvetített érzékiség, nehezen leírható, nehezen közölhető másokkal. Az érzéki, szenzuális szint még sokak számára elérhető, hasonlítható és metaforákba foglalható, de a lényegesnek érzett pillanatok, létállapot rejtve marad, hiába figyel a kamera, vagy a töltőtoll. Ez pedig már átvezet egy következő az előzőekkel szöges ellentétben álló témához, amit úgy is nevezhetnénk: a tea irigysége. De erről majd legközelebb. Mielőtt erre sor kerülne, figyeljék meg ezt a videót, amit egy szecsuáni teaházban vett fel Salvatore Pellegrino barátom, egy szicíliai teaház vezetője.

http://youtube.com/watch?v=ITjryRZl_mE

Mióta mindenki számára elérhetővé váltak a hőálló üvegből készült poharak, a hétköznapi emberek nagy része vagy egy egyszerű gaiwant, vagy egy ilyen üvegpoharat használ a zöld teák élvezetéhez. Íme, így nevel a tea, így válik szertartássá egy kitűnő, frissítő zöld tea felszolgálása hétköznapi üvegpohárban. Figyeljék meg, hogyan emeli a hölgy a poharat a szívéhez, miközben tisztogatja, mennyire klasszikusak, kecsesek és szépek a mozdulatai, figyeljék meg, ahogy a tisztítás után pont harmadszorrra tölti fel a teás poharat. Ha megfigyelték vonuljanak vissza a konyhájukba, vagy a kertbe a teájuk és barátai közé. Vannak pillanatok, amikor a hétköznapi tárgyak és a hétköznapi szükségletek kielégítése is művészetté válik.
Legyen valamilyen jó teájuk, valamelyik nap!!

MATCHA KOICHA

2007-07-18T05:22:00.000-07:00

Az alábbi cikk a http://www.teautja.hu/ oldalunkon található eredetiben:

"Koicha ni ha temae wo sutete hitosuji ni fuku no kagen to iki wo morasuna."
Ha koichát szolgálsz fel, felejtsd el a szertartást és próbálj meg jó teát készíteni. Ne veszítsd el a mozdulataid és lélegzeted ritmusát."

Sen no Rikyu - Száz költemény

A chaji, a japán teaszertartás lassan tovalüktető folyamában a vendégek előbb a megérkezésre és a találkozásra, majd a helyszín megtekintésére fordítják figyelmüket. Kíváncsian szemlélik a kiválasztott eszközöket, tárgyakat a nemesen letisztult környezet panptikumában. Közben megtisztálkodnak a teaház vizével kívül, majd sakurával ízesítetten belül is. Végigcsúszva a tatamival bélelt padlón, hátrahagyva mindent a mindennapok sarából elfoglalják helyüket és enni kapnak a vendéglátótól. Az evés a közösségi szertartás része, eredete tisztán a zen buddhista kolostorok falai közé vezet, ahol a tea az étkezésket és a szutraolvasásokat követte és a meditációt előzte meg. Nem azért eszünk, mert a tea bántja a gyomrunkat, mert keserű, mert erős. Azért eszünk, mertaz evés alatt vagyunk együtt, egyformán. Az evést rövid szünet, pihenés váltja, a vendéglátó felkészíti a teaházat a tulajdonképpeni teakészítésre. Kisvártatva visszatérnek a vendégek, a vendéglátó lassan, alázattal, de méltóságát megtartva beköszön és behordja az eszközöket.

Koichát fog készíteni. A koicha még a megelőző étkezés szerves folytatása és átvezetés az új világba, a teljes megtisztulás szertartása. Folytatás, amennyiben a vendégek egy csészét használnak és egymás után "isznak", megtisztulás, mert a tea, amit kapnak, a teák között létező legjobb, legfinomabb esszencia.

--------------------------------------------------------------------------------------------

Koi - cha, azt jelenti erős, vagy sűrű tea. Sokszor elhangzik, vagy olvashatjuk, hogy a teakészítést a zen buddhisták vitték magukkal Kínából Japánba a X. században, ahol ekkor a porrá őrölt tea volt divatban. Ennek a teának a mibenlétéről részletesen olvashatnak honlapunkon itt. Csakhogy az ekkor ismert őrölt tea fehér tea volt és korántsem olyan sűrű, mint Rikyu koichája. A koicha a XVI. század teaszertartása során nyeri el végleges formáját, állaga, lényege, eszközei pedig a kínai medicina színterét idézik. A tea orvosságként jutott el a vendégekhez, ennyire sűrű, koncentrált formájában igazi, közösségi és a mai áraknál jóval drágább életelixír volt. A koicha tehát a porrá őrölt teák japán értelmezése, ami máig megtartotta ezt az orvosság-létét, de időközben új társadalmi szokások tapadtak hozzá és mára egyfajta extrém gasztronómiai élménnyé is vált. Hozzá kell tennünk, hogy koichát inni nem könnyű dolog. Japánban sem és Európában sem. Koichát csak a teaszertartást művelő iskolák, teaházak keretében lehetséges megkóstolni, vagy persze otthon.

--------------------------------------------------------------------------------

A koicha elkészítésének folyamata teljesen különálló szertartás, eszközeinek kiválasztása nagy jelentőségű, sok jelzést, szimbólumot tartalmazó előadás. Más a teatartó, (chaire ), mások a mozdulatok, más a végkifejlet. A chaire is a matcha, mint tea-orvosság eredetét jelzi, kínai Song-dinasztiabeli eredetije földes, agyagos megjelenésű, belül aranyozott, elefáncsont tetővel. A koicha is matcha, de a tea orvosság alapanyaga az uji környéki teakertek legjobb teáinak rügyteája. Elenyészően kis mennyiségről, pár ezer kilogramm teáról van szó, világviszonylatban, az ára is ennek megfelelő. Azt lehet mondani, hogy a koicha készítésére alkalmas matchák ára kb. 3000 Yen/40 gramm, azaz kb 150.000 Ft/Kgtól indul. Ez bődületes összegnek tűnik, de a szertartásban résztvevő által elfogyasztott teakrém ára még így is alig haladja meg az ezer forintot.

A vendéglátó az előkészített chairébe már kimérte a teát. Egy finom matcha usuchához (híg tea) két teaszedő (chasaku) nagyságú teát szedünk, ez általában 1,5 gramm teát jelent. A koicha esetében 5-6 kanálnyi tea kerül a csészébe, tehát 3,5-4 gramm tea. Ennyi teát öntünk fel egy jófajta kínai zöld teából, kétszer ennyit egy japán senchából. Csakhogy ezt a teát most szőröstül-bőröstül fogjuk meginni, felfalni, magunkévá tenni. A chairében tehát már benne lapul a tea, amit hosszú tisztogatás után szedés és lapátolás nélkül a csészébe forgatunk. Itt a fényképen most chasakuval szedjük, de a jobb oldali képen látható a csészében tornyíosuló matcha tea-domb. Ennyi teát nem lehet csak úgy vízzel elkeverni. A teát legelőször teljesen egynemnűvé kell tenni. A porrá őrölt rügytea víztartalma bármelyik teához mérten szokásosan alacsony, kb. 3 %. A tea tárolás közben bármilyen kis párát magába szív és csomóssá áll össze, ezért kell átszitálni. Az átszitált és a csészében várakozó teára kb. 1/3 kanálnyi (hishaku) vizet merünk, majd a teát lassú mozdulatokkal kenni kezdjük, föl és alá.Amikor megfelelően csomómentes, homogén állapotúnak érezzük, mégegyszer ugyanannyi vizet adunk hozzá és mostmár a szokásos mozdulatokkal felverjük.

Az idők változnak. A koicha modern stílusa könnyített a régi követelményeken. 6 kanálnyi matcha alig 1 dl vízzel elkavarva drámai kinézetű teát eredményez. A tea lassú és sűrű, mint a láva, íze pedig egyszerűen megdöbbentő. Csokoládéra emlékeztető ízdübbenés, órákon át visszhangzó ízemlékekkel. Inni nem lehet, csupán hörpölni a vendégek teaszívó drakuláknak tűnnek.

A koicha hagyományos elkészítése a képen látható viszkozitást is felülmúló teakrémet eredményez. De mit jelent pontosan a koicha hagyományos és modern stílusa? A képen látható tea Horaido alap koichája, a miyako-noshiro, ami valami olyasmit jelent, hogy a (régi) főváros ragyogása, fehérsége. Ez a "ragyogó" teamúltra utaló név sokszor felbukkan a teakeresztelőkön, de egyúttal a hagyományhoz való kapcsolódást is jelzi. Ma a matchákat hűtőben tartjuk és a japán tea szövetség előírásai szerint feltüntetik rajta az élvezhetőség határidejét, ami a gyártást követő 150 nap. Régen a még drágább matcha idején, bár lehetőleg hűvös helyen tartották ezek a szabályok betarthatatlanok és értelmetlenek lettek volna. A mai szabályok is inkább a fogyasztás felgyorsítására ösztönöznek. Ha valaki betéved Kyoto legpatinásabb és legnagyobb teaboltjába, az Ippodo Interneten is jelenlévő áruházába, ott azt látja, hogy a matchát nyitott faládákból mérik, mint a lisztet. De mi akkor az igazság a matcha körül?

Az igazság az, hogy sok igazság van és egyik sem jobb a másiknál. Az igazság az, hogy egymástól gyökeresen eltérő stílusok léteznek teában és teaművelésben is. A teaszertartás története során a legpuritánabb, díszektől, csillogástól mentes, rusztikus teaházat és az azt belakó stílust shouannak (füves tisztás) nevezték. Ez a Sen-no Rikyu által kitalált és bevezetett, végletekig leegyszerűsített tea -előadás. A chanoyu a Rikyut követő századokban egyre csillogóbbá és arisztokratikusabbá vált. A teát ma shouanként művelők, mint Horaido nem tartoznak a tea fő áramlatába, nem tagjai egyik nagy iskolának, az Urasenkének sem. Horaido környezetében idős emberek a hagyományokat életben tartva művelik, raktározzák és adják el a teát, amikor szertartásra gyűlnek össze, mozdulataikban a legrégebbi teahagyományok elevenednek fel. Nincs kétség, a miyako-no-shiro nem olyan "finom", mint Koyamaen extraklasszis teái. Vastag, kövér, krémes, parasztos matcha szétterpeszkedő ízekkel. Mégis, amikor kihörpintem a teakrémet legszívesebben kanalat veszek hozzá, hogy egyetlen cseppje se vesszen kárba. Nem kezdőknek való, derűs, de mély és sötét árnyalatokat is felmutató tea.

Fű és tea

2007-07-10T05:06:00.000-07:00

A leggyakorabbi reakció, amikor valakivel megszagoltatunk egy teát az, hogy frissen kaszált fű, széna, "olyan füves...". Hagyjuk most, hogy ez vajon megfelelő hasonlat-e, vagy sem, egyáltalán, hogy állít-e valamilyen értéket a tea mellé, vagy "csak" olyan füves. Nézzük meg inkább, miért működik ennyire egyformán az érzékelésünk.
A tea elképesztő mennyiségben és változatosságban tartalmaz növényi olajokat, esszenciákat. A "füves"illatért, érzékért, mint sok más növény esetben egy béta-ionin nevű vegyület a felelős, melynek szerkezete nagyon hasonló a béta-karotinéhoz, ami a répa és száraz levelek narancsszínéért felelős és amolyan mindentől védő és mindent tápláló vegyületként igyekeznek eladni nap, mint nap. Amikor ateát forró vízel felöntjük az olajak, olajesszenciák egy része kioldódik a levelekből és elillan, vagy a tea felszínén úszik, ez jól megfigyelhető megfelelő szögű és erősségű megvilágítás esetén. Ugyanezek az esszenciák a tea aromáját is befolyásolják, a fermentáció alatt eltűnnek, mások átalakulnak és létrehozzák a szeretett virágos és a még jobban szeretett erősen növényi illatokat. A tea útján előrehaladva az emberi érzékelés, sok gyakorlás után már mindenhez hasonlítja a teát, de legkevésbé a fűhöz. Inkább csak felfogja, beszippantja és már ez is jelentős változásokat indít el a testben.
A másik, az érzékelést jelentősen befolyásoló hatása a teának az, hogy lassan, hosszú tanulás után, de letisztítja, lehámozza az ember érzékelését. Elmaradnak a nemkívánatos hozzáadott aromák az étkezésből és lassan, de biztosan olyan íz és illat környezet alakul ki körülöttünk, amiben a természetes eredetű anyagoknak jut nagyobb szerep. Sok teatapasztalattal, sok japán teatapasztalattal a nyelvünk és torkunk mögött látni kezdünk a szánkkal, ahogy egyes állatok a nyelvükkel, vagy az orrukkal látnak és képesek vagyunk elemeire bontani úgy egy ételkompozíciót, ahogy egy mesterséges, előre csomagolt ételt. Kilógnak a felaggatott, mellétett, ízhordozók, szó szerint látszanak az összetevők. A legfinomabb íz a természetes, eredendő, nem hivalkodó, földből eredő "füvesnek" mondott, édesnek érzett tea íz lesz. A tea útja végén visszatérünk gyökereinkhez.

Ez nem füves, hanem fás: BangWei-hegyi teaent. Vad puerh 1500 éves teafákról

2007-07-07T14:26:00.000-07:00

Chili, Vanília és teák; ha egyre jobbak

Olvasgatom a http://chiliesvanilia.blogspot.com/ gasztronaplót. Eszembe jut róla az amit a Mariage Fréres birodalomról írtam nemrégiben, közzé is teszem fentebb. Egy jó írónak mindenről önmaga jut eszébe. Valahogy ilyen a főzés világa és ilyen önző a tea világa is. Mindenki a legjobb akar lenni és mindenki hangosan hirdeti is. A gasztonómiai irodalom olyan, mint a hullámvasút. 3-5 évig csúcson jár, leül, majd jönnek mások és újra hallhatatlant alkotnak. Van persze irodalom is, (teairodalom is), de most nem erről van szó. Menő jegyzetek menő éttermekről. Különösen a nagyvárosok trendiéttermei érdekesek. Évtzizednyi életükből 3-4 év felfutás, majd a gyors öregedés az osztályrészük. A felfutás alatt pedig a médiából élnek, vagy a média belőlük, keselyű eszik hiénahúst. Minden élményen túl van egy még leigázóbb élmény. Ami azt illeti ez a hasztalan gazdagság és a magamutogatás velejárója, de a teák világában kissé más a helyzet.

Koyama ugyebár ma a japán teákban egy meghatározó teamester, (bár ő is eladta magát az ördögnek, vagy inkább az amerikai fagylaltgyáros Haegen Daznek). Koyama előtt generációkon át egy japán teagyártó szolgálta ki a legnagyobb teaiskolákat: Kambayashi. Meghalt a nagymester, végeszakadt egy vonalnak. Évtized telt el azóta, hogy feltűnt a teákban új fejezetet nyitó Marukyu Koyamaen. Ott volt már háromszáz éve, de amit most művel, az valóban vallásos, artisztikus, egyedülálló. Tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint a XVI. századi teamesterek, akik a barbár, faragatlan hadvezérek magamutogató, luxusimádó világába vitték be és emelték luxussá a földből kimarkolt rakucsészét - a kiabáló, szétsugárzó médiavilágban reklám nélkül készíti a legjobb teákat, elvonultan, remeteként. A neve már fogalom, ő maga pedig a média számára láthatatlan.

Azt szoktuk mondani, hogy a japán teák nagyon egyszerűen működnek. Bizonyos szintig (ez kb. 30.000 yen/Kg - nagyjából 60.000 Ft/kg) teákig a teák intenzitása jól mérhetően növekszik. Horaido utolsóelőtti teája a Gyokuro Kame - no -Yowai (a teknős kora) szinte robban. Koyamaen Shiunja pedig a legjobb díjakat nyerte minden kiállításon. Ahogy feljebb merészkedünk, más világ kezdődik. Végetérnek a hasonlítgatások, analógiák. "olyan, mint a..." Csak a színtiszta leképezés, a stílus marad. Nemrégiben végigkóstoltattam a teaház vendégeivel Koyamaen egyik drága teáját -(Joshu - a zen szerzetes) és nagy meglepetésemre még a legkifinomultabb ízlésűek is fakónak találták.

Tulajdonképpen igazuk volt. A tea az alatta állókhoz képest valóban egyneműbb, világosabb, színtelenebb, ízre szegényebb. Nem zeng minden irányban. Ez a tea EGY irányú. A világ így van megalkotva. Sokszor úgy érezzük, másképp, visszafelé működik, de így van megalkotva. A legszebb nőkön talán semmi smink, a híres színész, a nagy gondolkodó kisugárzása is egyszerű, külsőségektől mentes, egészen emberarcú. A legfőbb mértékegység a türelem. A Gyokuro Joshu nem kerül címlapokra, nem kap csillagokat, hosszú útra van szükség ahhoz, hogy el tudjunk vonatkoztatni ízektől hemzsegő múltunktól, kívánságainktól, testünket fel kell készíteni a találkozásra. Aki ezt a teát kóstolja új dimenzióba kerül, de ez nem valamiféle episztemológiai határvonal, innen nem a mennyei örömök birodalma következik, hanem a letisztult egyszerűség, a gyermeki tisztaság.

Járnak hozzánk iskolai osztályok teaúrára, oktatásra, nevezzék, aminek akarják. Megmutatom nekik a legérdekesebb teákat és megkérdezem a véleményüket, mit éreznek. A Pu'erht mutatva a legtöbben azt mondták, padlás, föld, dohos kamra, hamutartó, rothadó fű. Egy kisegítő iskola nem normális életet élő tanulója anélkül, hogy tudta volna, a puerht pálmalevélbe csomagolják, azt mondta: -"Fakéreg".

"A tompaság fog majd kézen bennünket. A tompaság, amiben együtt van valamiféle ősi ösztön és egyfajta új érzékenység is" - mondta Joseph Beuys egyik utolsó interjújában.

A tompaságnak ezt a zavaroktól mentes letisztult állapotát kell elérnünk, hogy a legnagyobb mesterek műveit - legyen szó teáról, vagy borról - értékelni tudjuk. Ha nem, marad a média (beleértve ezt is) üvöltése.

Egyszer - még a boros korszakomban - résztvettem egy Slowfood vacsorán Vissani volt a chef. Az addigi, már megszokott különlegesebbnél különlegesebb párosítások után egy sima paradicsomos spaghetti volt előttünk. De a paradicsom úgy szólt, ahogy előtte még nem éreztük.

Olvasgatva a szuperintendáns és jól tájékozott chili és vaníliát felfedeztem, hogy az író nő. Egy szempilantás alatt változott meg minden. Mindent megbocsátok és más előjellel olvasom a jól értesült és jól fésült cikkeket. De egy tea lehet, hogy jót tenne.

Gyokuro jegesen

2007-07-05T04:34:00.000-07:00

Általában semmilyen körülmény sem szokott arra kényszeríteni, hogy jeges teát igyak, még a legmelegebb idő sem. Szeretem a tea mellé a napfényt, de a vihart is, ha nyitott ajtó mellett csepereg kinn az eső, az eső utáni párát és persze az őszi estéket. Nem szeretem a teát pincében, zárt, fülledt helyen. A túl nagy, kemény hideg elveszi a teám ízét, lágy környezetet kell köré építenem. Pont fordítva működik tehát. Nem kérem a melegben a hideget és fordítva sem. Kevés dolog szükséges az egyensúly megteremtéséhez, elegendő egy kis figyelem, de sok és még több kell a megtartásához.

Debrecen 11.00 a pohárban 24 Co Debrecen 16.00 Várhattam volna estig is

Fogok egy egyszerű üvegpoharat. Van itt egy halott gyokuro. Eltelt egy év és kihunyt, egyik percről a másikra. Még mindig finom, de az első felöntések hosszú, súlyos terhét már nem képes cipelni. Ez már nem kerül sokba, értéket kovácsolhatunk kihunyt fényeiből. Mielőtt a Fogyasztóvédelmi Liga felhördülne, közlöm, hogy a teát magamnak készítem és azoknak, akik érteni akarnak. A teát, ami körülbelül 8-10 gramm, felöntöm hideg, tisztított vízzel. Kicsit megkavarom és állni hagyom. Megérkezik egy barátom, aztán a bartátnője, aztán érkeznek a többiek. Fotózok, írok, közben dolgozom, lassan délután lesz. Az eltelt három óra alatt a tea elfoglalta a számára kijelölt és azon túl terjedő területeket is. Színe ragyogó tisztából, iszapos zöldre változott. Mielőtt este lenne egy tiszta pohárba 4-5 kocka jeget teszek, rászűröm a gyokurót, dekorációnak egy idei tealevél kerül középre. Aki akarja, tegyen alá valamilyen enyhe szirupot. Kész a létező legjobb jeges tea. Vonatkozik ez minden, nem aromás zöld, vagy fehér tea alapú ízesített teára is. A vitaminokat, értékes ásványokat kivétel nélkül birtokba vehetem. Íze megrázóan friss, üdítő, cseppet sem fanyar, vagy kesernyés. Sencha, shincha, gyokuro, citrusok, jázmin, hibiszkusz, bármilyen tiszta tea meghálálja ezt a bánásmódot. Még akkor is, ha nem érdekelnek a jeges teák.

Csak a szívószál idegen test

Tea és statiszta

2007-06-29T16:00:00.000-07:00

Tea a múzeumban

Bármilyen közösségi lét, esemény kitűnő kísérője, sőt alapja a tea. Amikor felvetődött, hogy a Múzeumok Éjszakáján a Déri Múzeum Dísztermében mi is részt vehetünk a Díszteremben kialakítandó japán térben, akkor a tea új dimenziókat kapott. Pinczés István japán gyűjteménye adta a kiállítás egyik felét, a Carpe Diem gyűjteménye a másikat. A hatalmas, magas, klasszicista terem közepére felépítettünk egy kockát, amire fekete anyaggal hézagos térelválasztót húztunk. Belülről elkülönülhettünk a várhatóan több ezer ember ricsajától, kívülről viszont beleskelődhettek. Két asztalon teák, teák és teák, egy másikon a Wasabi etette a népet. Lehetett volna nagyobb tömegben, mikrofonnal is teaszertartást vezetni, de azt majd máskor. Chabanát és teavirágot, virágváza gyűjteményünket is szerettük volna közszemlére tenni, de erre végül - hála az égnek - nem került sor, valószínűleg hírmondó sem maradt volna belőle. A végső megbeszélés előtt a múzeum igazgatóhelyettesével bejártuk a helyszínt, akkor még csak a tatamik voltak letéve, a ketrec hiányzott. Normál esetben a tatami is bőven elegendő lenne, de láttam az arcán a megütközést:
" - Ennyi??" - kérdezte, olyan arccal, mintha egy beharangozott koncert maradt volna el. "-Jön fotózni a Blikk, az RTL, mi meg itt állunk négy tatamival!"
"- Négy és fél "-pontosítottam, majd megpróbáltam röviden elmagyarázni, hogy éppen a puritán letisztult környezet kell, hogy megállítsa az emberek közül azokat, akiknek erre egyébként is van valamiféle igényük.
Kétekedő tekintetéből láttam, hogy az enyémtől jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik a tömegek mozgatása terén. Éppen arról kezdtünk beszélgetni, hova kerüljenek a fiúk ünnepén használt szamuráj babák, amikor csörgött (vagy dalolt?) a telefonja:
"- Igen...igen.... persze Józsikám, rögtön odaküldök néhány tűzugrót, meg kardtáncost. "- aztán letette és nagy lelkesedéssel magyarázni kezdte:
"- Arra gondoltam, hogy ide kerülnek a szamurájok, esetleg ki is írhatnánk, hogy húszmilliót ér, aztán rendeltem ködgépet és megvilágítjuk a szamuráj körül a ködöt kékkel, meg zölddel. "
Erre kilátásba helyeztem, hogy elhagyom a helyszínt, mire megszólalt:
"- Te ezt nem érted, én már évek óta ezt csinálom, bulvárosítani kell Déneském, bulvárosítani kell, mert ez kell a népnek."
Igaza lett neki. A nép megérkezett, nyomult, tolongott és mindent felfalt, ami az útjába került, csészét, teát, süteményt, wasabistul, szőröstül-bőröstül. Mi eközben 8-15 fős csoportokban népműveltünk, háromszor annyian pedig leskelődtek.
Éjfél körül odamentem a teáspultnál szolgálatot teljesítő Eszter mesterhez, aki az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciával és szkepszissel megáldott tea munkatársunk és megkérdeztem, hogy érzi magát a Múzeumok Éjszakáján:
"- Mint a cinegeanyó, aki hazarepül a csőrében az ennivalóval és otthon rengeteg éhes száj várja."
De végül minden jóra fordult. Azt hiszem, a Déri múzeum igazgatóhelyettesénél jobb kezekben nem is lehetne egy múzeum felélesztésének, megnyitásának feladata, érvényesültek a szokásos arányok és 100-ból 5-10 ember kitüntető figyelemmel fordult az igazi teák felé és másnap a csendben gyönyörű volt a rögtönzött, modern tea-ház.
1587 tizedik havának első napján a matsubarai Kitano oltárnál Toyotomi Hideyoshi saját hatalmát és Japán egyesítését demonstrálandó tea parit adott. A jól megszervezett, előre beharangozott eseményre Japán legtávolabbi zugaiból is érkeztek résztvevők, hogy felépítsék saját rögtönzött kis teaházukat. Vvégül több, mint 1500 teaház épült. A kitano oltár alatt Hideyoshi arany teaházát állították fel kedvenc teaeszközeivel és csak maga Hideyoshi 803 embert kínált személyesen teával. Segítői Tsuda Sokyu, Imai Sokyu és Sen-no-Rikyu voltak, akik bárkinek, aki odament, teát szolgáltak fel. Ez volt tíz napon át a nagy kitano tea party néven elhíresült esemény.
Ők is tudtak egyet, s mást a bulvárosításról, no meg persze a teáról.