IKEA RÁDIÓ - Kyoto - hagyományos mesterségek

Chochin

Ikea természetesen Kyotóban is van, benne a jól ismert globális, északira hangolt design, köztük a világszerte az Ikeával azonosított papírlámpákkal. Ha egy japán lampiont szeretnél vásárolni, akkor előbb-utóbb betérsz egy erre szakosodott műhelybe, ami egyszerre manufaktúra, nyomda és bolt. Az eredeti lampion természetesen kínai eredetű, de a japánok, mint mindenhez, jelentősen hozzátettek, fejlesztették és funkcióit is szabályozták. A lampion – japánul chochin – bambuszból hasított körre, vagy spirálra erősített kézzel készített papír, amire feliratokat, ábrákat, logókat nyomnak, majd a legkülönfélébb alkalmakkor használják fel őket. A chochin kegytárgy, ünnepi kellék, vásári ajándéktárgy és leginkább cégér. Minden üzlet, templom, étterem előtt ott a saját lampion, gyakran olajjal kezelve, vagy más védőanyaggal bevonva az időjárás viszontagságai ellen. A chochin lehet egy termék reklámja, vagy egy egyszeri, ünnepi alkalomra készített felajánlás megörökítése.

A chochin eredeti funkciója természetesen a világítás volt, amit a lampion belsejében elhelyezett mécses szolgáltatott és lett számtalan tűzeset elsőrendű forrása. Ha a lampion alkatrészeit szent helyekről beszerzett anyagokból építették, akkor a lampion kitűnő védelmet nyújtott a rossz szellemek ellen, így lehetett az utazók állandó útitársa is. Külön kategóriát képviseltek a lampionokon belül, a főúri lakások állványos, festett gömb alakú lampionjai.
A chochin összehajtható és össze is hajtják, az alkalomra készített lámpákat felirataik nem teszik alkalmassá mindennapi használatra, ezért jó, ha könnyen lehet tárolni.

A chocin vásárlás megdöbbentő élmény. Ha rámutatsz egy dekoratív, szép lámpásra, ami megtetszik neked, mert 1. Nagy 2. Piros 3. Menő ábra van rajta, szinte biztos, hogy nem eladó. A lampion üzlet ugyanis megrendelésre dolgozik, és nem feltétlenül készít egyenlámpásokat mindenféle többször felhasználható kanjikkal. Ezért az első csalódás után, amikor kiderül, hogy az általad kiszemelt lámpás igazából egy szentély megrendelésére készült érdeklődni kezdesz, van-e fehér IKEA chochin. Van bizony, mindenféle méretben, a minősége (különösen a papír tekintetében) fényévekkel jár az otthonról ismert lámpák előtt és döbbenet, de a fehér – értsd szűz lampion – jóval drágább, mint a használt, megfestett. Ha szerncséd van ráakadhatsz egy étterem, vagy egy szentély, javításra beadott, vagy véletlenül plusszban gyártott lampionjára, amit akár 15-20.000 forintért is megkaphatsz, de egy szép, fehér, megfestendő chochin ára inkább innen kezdődik. A ráfestendő ábrát, logót már viszonylag olcsón rászitázzák és akkor megkapod végre életed első, hiteles, gyönyörű lampionját, olyan összegért, amit itthon biztosan nem adtál volna érte.


Bambusz művészet

A Tenryu ji templom zen templomegyüttese gyönyörű látképkerttel büszkélkedhet, de minden kyotói turista azért keresi fel, mert a kert mellett húzódik Kyoto legnagyobb, egybefüggő bambuszerdeje. Ez a számos honlapon, képeslapon szerelő, hangulatos erdő valójában nagy gondoskodást igénylő kert.

A bambusz ugyanis fűféle, állandóan és gyorsan nő és pont úgy viselkedik, mint a normális fű – ha nem vágják, gondozzák, előbb-utóbb lábon állva elhal. A bambuszerdő fő látványossága az árnyakon és hűs, friss levegőn kívül a bambuszerdő hangja. A bambusz suhog, süvölt, siseg és pattog, kattog, pattan, kattan, pont úgy, mint a koto hangja. A kattanások eredete a bambusz törzsének a szél miatt benne keletkező feszültségekre, repedésekre vezethető vissza, a robusztusabb tik tak hangokat peddig a szél által egymásnak taszított bambusztörzsek adják. A Tenryu-ji bambuszerdejében, kicsit kintebb a turisták által bejárt szokásos útvonaltól két igazi, bambuszmanufaktúra működik Kyoto legolcsóbb bambuszboltjával. A boltot végigjárva egyszerűen lenyűgöző, mi mindent képes létrehozni ebből a hasznos és dekoratív anyagból az emberi képzelet. Pohár, alátét, váza, pálcika, evőeszköz a legközönségesebb felhasználási mód, de akad itt kerítés, tapéta, álmennyezet, minden, gyakorlatilag bármi, ami használati tárgy lehet. Az üzletekben még az itteni párás éghajlat mellett is szükség van a párásítóra, ne csodálkozzunk, ha az otthoni bambusztárgyak előbb-utóbb megrepednek. A bambusz feldolgozása, különösen a nemes-ritka alapanyagból, miniatűr pontossággal megmunkált darabok esetében nagyon idő és munkaigényes. Ha mindez artisztikus vénával és esetleg hírnévvel, vagy bejáratott művésznévvel párosul, az olyan árakat eredményezhet, ami előtt csak állunk és bámulunk. Vonatkozik ez persze minden manufaktúrában gyártott tárgyra Japánban, selyem alapú kimonóra, ritka fából készült különleges rendeltetésű bútorokra, vagy elég, ha a vasművesség különféle ágazataira gondolunk.

Azt hiszem, az elborzasztó árakat látva inkább az kellene felmerüljön bennünk, miért nincs otthon a manufaktúrának ilyen becsülete, miért nem fontos egy magyar otthonban, hogy akár egy-, vagy többhavi fizetésnek megfelelő összeget áldozzunk egy különleges, nagy felkészültséget igénylő, szép darabért.

Megjegyzem, hogy ezek a manufaktúrák és boltok egyben nem egy sosem látott vállalkozó boltjai. Mindig maga a művész görnyed az üzlet közepén és kel fel, hogy blokkot adjon, esetleg előfordulhat az, hogy a nagynevű manufaktúrákban már kialakul egyfajta munkamegosztás és egy-egy munkafázist más-más dolgozó végez (kora reggeltől késő estig).

Shodo 書道
Egy hétfő reggel meghívásnak teszünk eleget a Ginkakuji művésznegyedében, kalligráfia órára megyünk. A család generációk óta kalligráfiával foglalkozik. Apu nagynevű művész, akinek többszáz(!) követője tart fenn stúdiókat az országban. Egyik fia diplomata, jön megy, most éppen Ukrajnát hagyta ott, egy másik Milánóban ipari formatervezésr hallgat, megint egy másik fiú építészetet és teát tanul. A legidősebb követte a családi hagyományt, az egyetemen is és utána is a kalligráfiának szentelte az életét. Most itthon dolgozik, éttermek, a legkülönfélébb gyártók rendelnek tőle csomagolás, vagy prospektust design-t (óh, az otthoni számítógépes reklámgrafika mélységei!), itt egy híres és szent helyről származó ásványvízhez, ott egy meghívóhoz tervezett címkét. De a fő tevékenység a tanítás. Bár nem kötelező az iskolában (csak a gimnáziumtól) de jönnek tanítványok és próbálják elsajátítani a soha be nem fejezhető, csodálatos, meditatív, intellektuális élményt, az írás művészetét, ami egyszerre grafika, festészet, írás, fogalmazás, ima és meditáció.

Láthatóan jól elvan otthon, minden pedáns, tiszta. Amikor belemelegszünk és megismerkedünk néhány egyszerű jel történetével, írásmódjaival, kínai és japán stílusával és nagy átéléssel , a frissen tanult technikát alkalmazva, sikeresen kanyarítunk egy két jelet, nagy sikert aratunk. A messziről jött, Coca Cola emberekben sikerült az érdeklődés csíráját felkelteni, sőt a papírt elhagyó ecsetjük szálkás vonalai mintha a költészet parányi nyomait is mutatnánk, jutalmul kérhetünk valamit - nem tudják, milyen a magyar – meg is kapjuk az ifjú örökös egyik szutráját, új stílust teremtő, szikár, hegyes vonalaival fogalmazva.
A shodo eszköztára ugyanolyan részletes és bonyolult, mint a füstölő művészete (erről legközelebb írunk illatos naplót), a jó alapanyagok nem olcsók. A legkülönösebb kis eszköz neve a suiteki　 水 滴, a víz cseppentő.

Pici, még attól is kisebb teáskannát képzeljenek el, de fedő nélkül, precízen hajlított nyakkal, az egész egy finoman megtervezett műszer. A suiteki legalább olyan sokféle anyagból és stílusban készül, mint a teáscsészék, van köztük porcelán és raku, fém és szörnyeket mintázó. Funkciója elsősorban a kis, leheletvékony minták előkészítésében van, amikor a tizedmililiternyi festék, vagy víz is számíthat.

SUITEKI TEA 翠　滴

De nem maradjunk tea nélkül, így hát elővesszük a Koayamaen zsákmányolt Gyokurót, ami két kedvencünk a Shiun és a Jyoshu között helyezkedik el, a neve pedig Suiteki, de nem így, hanem emígy. Víz csepp helyett midori csepp – zöld csepp, sőt türkizzöld csepp. A tea kinézetre a Shiun féle lapos, nem hegyesre sodrott gyokurók közé tartozik, így már előre érezzük az ízét, de aztán mégsem. Elkészítéséhez a Japánban sem nagyon gyakorolt minimalista módszert használjuk egy pici teáskanna hobinnel és egy 40 ml-es csészével. A vizet egészen 50 Co-ig hűtjük vissza és úgy toccsantjuk a 4 grammnyi teát. ( A japán teák ajánlott adagja 8-9 gramm, de ez a módszer a kevesebből is többet hoz ki.) Nem várunk rendes gyokuro felöntésnyi időt, igazából nem is nagyon tudjuk mennyi idő telik el, inkább csak figyelünk. Amikor a tea iszamos - mocsaras külleműre vált, készen vagyunk. A 40 mk-es csésze aljából talán 15 ml-t foglal el a tea – nem tea – esszencia, nem, inkább nedű, vagy egyszerűen csak zöld csepp. A későbbi felöntések magyar ízlésnek túl erősek, algás, erős ízűek, mi nem is erjük itthon forgalmazni, ehhez az ízek szélesebb világát kellene ismerni. A suiteki nem költészet, hanem zöld lótusziszap, a japán konyha minden frissességét és erejét megmutató, de kemény tea.

Hippodrom

Gondolom sokan találkoztak a japán teával először úgy, hogy az előkelő helyen szereplő és számontartott Ippodo boltban vásároltak, legalábbis online. Én másképp vesztettem el a japán tea szüzességemet, de az Ippodo nagyon is ismert márka, éppen ezért személyes felkeresése amolyan becsületbeli kérdés, illetve kötelező városnéző túrák kötelező része, de nem is nagyon lehet elvéteni, mert a bolt Kyoto egyik patinás részén van, több fontos útvonal metszéspontjában. Az utca amúgy a Teramachi fedett vásárcsarnok utcájának a folytatása, régiségkereskedők, country style és svéd hangulatú kütyüshopok otthona, amit néhol kézműves és szakboltok váltanak elsősorban bambusztárgyak, papír és tea vontakozásban. Itt találtam egész japán utunk legolcsóbb tea szakboltját, ahol végül semmit nem vásároltam és a legdrágábbat is, ahol szintén nem vettem semmit, de elismerően bólogattam.

Az utca régiségkereskedői nagyon drágák, igazi folyami ragadozóként, nyugodtan, egykedvűen, kissé már megpenészedve várnak arra, hogy az aktuális turista betévedjen és megvegye a 15 éve a polc legalján váró készletet. Ezeknek a boltoknak a többsége sötét és nagyon rendetlen, leginkább idős tulajdonossal. A gyöngyszem az a bolt volt, aminek praktikusan nem is volt bel-, csak kültere az utcán, elhagyatottan, bögrékkel, vázákkal, mindennel, mi szem-szájnak ingere és egy kamerával, ami a bent lomhán üldögélő térfigyelő tulajdonos szemeként szolgált. Kipróbáltuk, egy kis nézelődéssel, bögreemelgetéssel nem lehetett kihozni a sodrából, csak akkor jött ki az utcára, ha biztos áldozatra lelt tapasztalt szeme. Az utca végén még egy elegáns kimonóbolt is van, de ennek megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Ebben az utcában, egy shinto szentélytől nem messze található tehát Ippodo, A TEAKERESKEDŐ 300 éves teaboltja, a maga eredeti építészeti környezetében. Fontos tudni, hogy Ippodo csak egy kereskedő, akinek saját márkái csupán logók, kereskedelmi márkák, szemben Horaidoval, aki saját keveréket és márkát készít, szemben Kambayashival, aki teát vásárol fel, teát és blendeket és márkát készít és szemben Koyamaennel, aki termeszt, termel és márkát képvisel. A boltot tavaly felújították, de arra gondosan ügyeltek, hogy az eredetinek ható anyagok, színek és a patina ne vesszen el. A bolt fő része teaárusítóhelyként működik, aminek nagyobb részét foglalja el a pult, kevesebb jut a vásárlónak, de itt bevett szokás, hogy az utca is része a boltnak.

Jobboldalt egy hozzáragasztott épületrész egy új teaháznak ad otthont, ezt hívják ők KABOKU teaháznak. Az egész épület maga az eredeti, 1717-ben, Omiya néven alapított, az akkori császári palota közelében felállított teakereskedés jogutóda. (Az épület a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, mai állapota az akkori restaurálás eredménye). Az Ippodo (megőrizni) nevet 1846-ban Yamashina herceg adta a helynek. Ippodo, akit a kreatív névmemóriával megáldott Csilla napokon át következetesen Hippodromnak hív, folyamatosan erős és a legjobb helyekre és címekre célzott marketinget folytatta azért, hogy a legjobb minőségű teák között emlegessék a nevét. A bolt sokáig a császári család hivatalos teabeszállítójaként hirdette magát, de ezek az idők elmúltak.


A bolt hangulata, hatalmas, egyesített udvarház jellegű terénél fogva patinás, amit rögtön felülír valami, furcsa, émelygős, nyugati hatás. Ez az az összetéveszthetetlenül elegáns, kimért, finomkodó, de egyben műanyag mosollyal kövezett, pénztől párás levegőjű, megilletődött hangulat, ami a párizsi shoppingolás közben lépten-nyomon elfog minket. Az első benyomás sosem csal; itt és ott kijelentjük, hogy Ippodo már nem japán, hanem francia. Mielőtt elfogultsággal vádolnának, szeretném pontosítani, hogy Ippodo látszatra természetesen még japán és japán teákat árul, csak japán feliratokkal, de bent az eladótól a felszerelésig, mozdulattól az étlapig már minden franciává korcsult. Aki látott japán eleganciát, az tudja, miről beszélek. A japán elegancia titkos, éppen csak kivillan, minden pillanatát műveltség és felsőbbrendűség járja át, erősen kasztszerű. Ippodo eleganciája már áldozatul esett a turizmusnak, illetve az üzleteknek abba a csoportjába tartozik, amelyek Japánban "egzitikus" nyugati módszereket mutatnak be és ez érthető, mi is így teszünk oda-vissza, azzal a különbséggel, hogy nem vagyunk háromszáz évesek, vagy legalábbis nem tudunk róla. A teaház teaboltból átvezető bejáratánál, egy pincér leültet bennünket, várni kell, minden foglalt ( du. 3 óra van, de általában mindig foglalt) Közben forgathatjuk a menüt, nézhetjük a kissé eklektikus belsőt, ténfergünk a teásdobozok és ládák között. Minden kyotói teásbolt tele a régi teásládákkal, de egyedül Horaidonál és egy amolyan "piacos" teaárusnál láttam, hogy a hagyományos módon tartották volna a teát benne. Itt is, máshol is, ha kinyittatom a tealádát, a szokásos díszdobozok sorakoznak benne. A felújítás előtt még itt is, hagyományosan, a matchát is ládából árulták. A tipikus látvány Ippodo hagyományőrző teaboltjában, többszöri ittlétünkkor, ugyanúgy, mint Párizsban, a besiető menedzser, aki megveszi ajándékba szánt teáját.

Az étlapon három matcha, az itt szokásos árakon (1.500-2.500 forint), két gyokuro középről és lentről, két sencha és egy hojicha, japán édességgel.

A tálalás pazar, de az egyik asztalnál a tea horribile dictu! egy nyugati stílusú teáskannában érkezik, de egy hojicha rendelésnél feltűnik egy megnyugtatóan kyusu kinézetű nyeles kanna is. A gyokurokhoz egy kis hobint, 2 csészét és elkészítési útmutatót adnak. A matcha felszolgálásához egy kis szertartásasztalt rendeztek be, az elé kuporodik a frissülésre váró vendég és végignézi az autentikus mozdulatsort. Maga a felszolgálás olyan mint az üzlet, kiállításszerű, igyekvő, de tévedésekkel teli pénztárgép. Előttünk a kislány két matchát szolgál fel. Amikor úgy érzi, kevés a víz a vízforralóban, leveszi a kama vízforralóról a vízmerő bambuszkanalat, nemes mozdulattal kinyitja a balján meredő vízcsapot, vizet enged a hishakuba, majd a vizet a kannába löttyinti. Nyilván felmerül benne, hogy ez így nem lesz jó, mert ott és akkor, a matchára váró vendégek szeme láttára mélyen a kannába nyúl a vízmerővel és mint nagyanyám a szilvalevárt, pár erőteljes mozdulattal megkeveri. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megtörli a kezét egy kezskenőben és folytatja a hogyismondjam – teakészítést.

Ippodo teái egyáltalán nem rosszak, hozzák az itt elvárható színvonalat, nekem kicsit talán egyneműek, de a megfelelő ár/érték színvonalat képviselik, a csomagolás pedig megfelelő ajándékká emeli. Sokan sokfélét meséltek arról, mivel és hogyan machinálják a teáikat, de lehet, hogy ezeket a meséket a szakmai rosszindulat szülte. A teák nemcsak itt, hanem Japán sok városában, sok szakboltban megtalálhatóak és elismertek, de így, a közvetlenül, kézközelségből próbálva, úgy tűnik, az Ippodo teaház csak a nevét őrzi.

A nagy kyotói zen templombiznisz.

A négy fogadalom

Az élőlények száma
végtelen,
fogadom, hogy mind
megszabadítom.

A káprázatok világa
kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind
legyőzöm.

Az igaz tanok sora
megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind
megtanulom.

A felébredés útjai
bejárhatatlanok,
fogadom, hogy mind
bejárom.

Napjainkban a rinzai, a soto, és az obaku iskola létezik Japánban. A rinzai iskola szellemi alapjait a kínai Linji (Lin-csi, japánul Rinzai) tette le, amit a teát is Eisai honosított meg Japánban. A soto iskolát Eisai tanítványa, Dogen hozta létre, a kínai caodongot alapul véve. Az obaku iskolája pedig a 17. században jelent meg, egy Ingen nevű kínai szerzetes közvetítésével.
Csak a Rinzai irányzatnak 14 temploma, egyszersmind 14 külön megjelenése van, ezek egyenként olyam monstrumok, mint a Daitokuji, önmagában több tucat altemplommal. Szóval nagyon sokrétű vallásos, művészeti és építészeti örökséggel van dolgunk és csak turistaként való végiglátogatásukra sem elég egy hónap. Márpedig meg kell őket látogatni, mert a tea innen nőtt ki, a zen buddhizmusból.
De a zen buddhizmus nemcsak meditáció és szépség, hanem bürokrácia és hatalom is. A XIII. századtól kezdve egész Japánra kiterjedt a Gozan Jissetsu, az Öt hegy, ami az állami bürokráciával összefonódott egyházi, hatalmi rendszer volt. Eredetileg, akárcsak Kínában a zen terjesztésére találták ki, de a társadalom vezető rétegei saját adminisztratív és politikai céljai érdekéban hasznosították. Az Öt hegy, vallásos köntösbe bújtatott hatalmi hálózat volt, ami kölcsönös haszonnal járt a sógunátus és a templomok számára. Mára a közvetlen politikai szerep korlátozott, de az egyházak, beleértve a zen kolostorokat kihasználva a jó társadalmi kapcsolatokat, feltűnően jól élnek. Elsőszámú bevételük az adományok mellett a turizmusból származik, anélkül, hogy tényleges hitéletet élnének bennük, reggel kinyitják, este bezárják a pénztárgépként működő régi templomokat, mellettük szupermodern új épületek épültek, a kolostorok előtt szinte csak luxusautók állnak. A bizniszből persze nem jut egyformán mindenkinek, mint a piacon itt is vannak jobb helyek és kevésbé menők. A Ryoanji világhírű sziklakertjébe futószalagon érkezik a nép, a Manpukuji kínai zen kolostora Ujiban sokkal levegősebb.

A tegnapi kertek, a Ginkakuji is egy zen templom kertje. Annak tökéletességét kár lenne máshol keresni. Az ezt megelőző napokban viszont jónéhány templom száraz sziklakertjét látogatva ötlik fel az otthonról már könyv nélkül fújt, jól ismert, Ryoanji világhírű templomkertje. Zen és zen, kert és kert között nagy különbség, de a Ryoanjit talán túlságosan is megelőzte a híre. Architektúrája minden ízében egységes, tiszta, talányos és ha szabad ilyet mondani, lakonikus. A kőkert arányai meglepőek, a tájat kétségtelenül a hátul magasodó fal és a fal mögött felbukkanó fák és virágok uralják.






Japánban minden szentély, minden kert, minden teaház előtt kis kőkút, japán nevén tsukubai, ami a tisztálkodást szolgálja. A Ryoanjit most restaurálják, mindent állványok takarnak, külön sötétítve ezzel az egyébkánt is árnyékos hátsó kert hangulatát. A kertben a világ talán leghíresebb zen kútja, káváján négy kanjival. Csakúgy, mint a híres kertben, önmagában egyik jel sem értelmezhető, a kavics hullámai között emelkedő szikla sem szikla.



吾 ware - Én
唯 tada - csak
知 taru - bőség
elégedettség

足 shiru
Tudni

A kőkúthoz lehajoló, tisztálkodásra kész emberre a négy kanji egyszerre toccsan és azt mondja: a tudásom minden, amit elérhetek, ami ebben a környezetben egyenlő azzal: „mindened megvan, amire szükséged lehet.”






EIKAN do - Kövessetek!

Kicsit arrébb hatalmas templomkolosszus, benne kis kerttel, száraz kerttel, tájképpel, tóval, a hegyre felvezető nagyszerű fedett lépcsővel, hatalmas, gazdag, gyönyörűséges imacsarnokkal. Jól látható, hogy nagy a hívek tábora és bőven omlik a turisták hada is. Az imacsarnok egy szegletében meghökkentően bájos és szép „oltár”. A templom hivatalos neve Zenrinji, és a Tiszta Föld buddhista mozgalomhoz tartozik, annak a fő temploma, de népszerű nevét Eikan (más néven Yōkan 永観, (1033-1111) szerzetesről kapta.

Réges régen egy öreg ember az udvarnak ajánlott fel egy Amitabha képet, amit aztán ott használtak különféle szertartásokon. A narai Todai-ji templom alapító ünnepségén a képmást a templomnak ajándékozták és annak kincstárában tartották. Amikor Eikan a szoborral találkozott és kömyörgött hozzá, úgy érezte, hogy különleges erő árad a szoborból és hirdetni kezdte, hogy a szobor rendeltetése az emberi lelkek (avagy minden létező) megmentése. Amikor erről értesült, a visszavonult császár Shirakawa elrendelte, hogy a szobrot vonják ki a templomi szolgálatból és adják Eikannak. Attól kezdve Eikan, aki lemondott Todai-jiban betöltött tisztéről, a kyotói utcakép része lett, amint a szoborral sétál és az emberekért imádkozik.




Eikan a Tiszta Föld lelkes híve volt és ő vezette be a japán buddhista gyakorlatba a nenbutsut, a szellemek elűzését és alapított egy kolostori kórházat. 1082 február 15-e hideg reggelén a templom fő imacsarnokában járt körbe-körbe szutrákat és nembutsut recitálva, amikor a szeretett Amida szobor egyszerre lelépett a talpazatáról és járni kezdett előtte. Eikan jéggé dermedve megállt, mire a szobor a válla fölött feléfordítva fejét rátekintett és azt mondta: Eikan késő van, kövess … A szobor azóta is ebben a tartásban maradt, gyönyörű, bájos és szigorú egyben, tartása Amida kegyeletének szimbólumává vált, amivel az embereket, akik készek követni, vezetni akarja.
Mikaeri Amida (a visszaforduló Amida) gesztusa többféleképpen értelmezhető:
A mögötte érkező embereket váró
A visszaforduló,
A hozzá közel állók felé kegyelettel és könyörülettel forduló
Az embereket kegyelettel szemlélő
Az emberekre figyelő, előrelépő vezető képe.









Amida tartása - tudom, hogy itt és most egy késő Heian kori szobor értelmezésekor különösen hangzik – humanista. Amida nem szembejön az emberekkel, hanem visszatekint rájuk jótékonyan bevárja és vezeti őket.

Az Eikan do hegyre felkúszó épületei ragyogóak, gazdagok, a lépcső mellett egy fordulóban bambusszal fedett kút, a Suikinkutsu (vízcsöppek hangja kotón)
A Sui-kin-kutsu kút egy tervezett kút, ami a lassan a bambuszcsövekre öntött vizet gyönyörű, meditatív zenévé transzformálja, míg maga a kúttest rezonátorként működve felerősíti.


Az Eikan do gazdagsága zord pompával párosul a Nanzenji templomegyüttesében. A Nanzenji hez vezető utat egy ősrégi vízvezeték és az erdő övezi, a park közepén hatalmas, a semmibe nyíló kapu. Körbejárva, felfedezve, a miértet keresve a kapu az Én Kapujává lényegül. A Nanzen ji sziklakertje nemesen szép, de hiányzik a patina, ami olyan egyedivé teszi a Ryoan ji kertjét. Igazi élmény a Nanzenji teaháza borsos árért de gyönyörű kertre nyílik.

Ha zen kertet keresünk a legjobb választás mégsem a fent említettek valamelyike, nem is a Myoshinji, vagy a város külső peremére szorult Myoji, hanem egy viszonylag későm, 1601-ben a hadvezér Hosokawa Tadaoki által alapított, a Daitokuji kötelékébe tartozó templom, a Daisen-in. A templomot és a hozzátartozó kertet együtt építette Kogaku Sôkô 1509-ben. A templom nem túl nagy, a kert pedig egyenesen kicsinynek számít a maga alig 100 m2-vel.
A kert a daru-teknős dichotómiájára épül.

Elől az épület déli felében az elülső kert, a ház többi részéhez képest hatalmas, érintetlen, egybefüggő kavicsmező, egyetlen hatalmas óceán, két, a horizontot kizökkentő kavicsheggyel. A két kavicspúp, ami elvész a horizonton, a kapzsiság és mohóság fölöslegessége. A nyári kert, sarkában egyetlen fa, a Sarasôzyu, ami csak júniusban virágzik néhány napig, s ami alatt meghalt Shakyamuni Buddha. A fa magánya, az óceán kietlensége egyben a lét üressége, a megnyugvás. Jobbra, az óramutató járásával megegyezően indulunk az óceánból, a nyugati falat egyetlen, rendületlen kavicsfolyó kíséri. A hátulsó traktus bonyolultabb, egy, a régi taházba vezető híd osztja két részre.
Balra két nagyobb méretű szikla emelkedik ki a kavicsból és egy sziget, aminek teknős formája adja a nevét. (Kame Shima) Közelében kis bébi teknős sziget. A hídtól jobbra a Tsuru Shima, a Daru-sziget, melynek sziklái kiterjesztett szárnyú darura emlékeztetnek. A baloldali teknős, az óceán mélyére is lemerülni képes kövület állat a mélységet jelenti Japánban, ahova csak az emberi értelem képes lemerülni, míg a daru a szellem által elérhető magasságokba szárnyal. Közöttük, kettejük találkozáspontjában, a kert sarkában egy Horai sziget, a földi paradicsom, a Kincses sziget, ahol ég és föld egybeér, tapasztalat és boldogság földet érnek. A sziget északon van és a szerencseistenek hajléka egy gyönyörű fa, egy télen virágzó kamélia alatt. A szigetek körött finom fehér homok folyik körben, mint valamilyen hegyi patak, miközben az emberi életet megmutató gáton bukik át. A vízesés, a bukás ereje az emberi élet energiáját sűríti magába. Nem sokkal a Horai sziget alatt a tajtékos homokpatak egy szélesebb folyóba torkollik, az ifjúság tapasztalattá szelídül. Nem sokkal arrébb egy hatalmas fej alakú kő, a tigrisfej. Az élet folyama, a segítség nélkül maradt, létbe vetett lélek örvényleni kezd, tigrisfej, mint a lét miértje magasodik egy zen, virág alakú ablak mögött. (lásd a legfelső képet). Ha fellépünk az ablakba, előttünk kisimul a folyó és egy hatalmas, szögletes test egy kőhajó siklik tovább a kétségek után. A nyitott ablakból jól látszik, hogy a hajó közelében egy kis teknős próbál árral szemben úszni a sóvárgás és a kívánság örökké elégedetlen és persze reménytelen példázataként. A szerzetes életét a szüntelen meditáció és a mindennapi élet normális munkájának vérkeringése tartja egyben. A fehér kavicsóceán, a kiindulópont, ahova visszajutunk, a meditáció derűs laka, a hátulsó turbulens részt a munka ritmusa mozgatja.

Csak aki tanulta Isten és Buddha tanítását képes megérteni önmagát, a homok, a kavics és a kő leckéjét.

A Daitoku ji több altemplomában vendég, vendéglátó, tanár és tanítvány is volt Sen no Rikyu. A Daisen in kiemelt jelentőségű ezek közül a Rikyuval kapcsolatos templomok közül.
A templom miniatűr méretei ellenére óriási jelentőségű tea emlék; jónéhány Song dinasztiabeli ihletésű festmény és Japán első tokonomája is itt található, az a kis szekrény-házioltár, ami minden teaház és otthon legbensőségesebb része. A tokonoma eredetileg egy ruhásszekrény volt eltolható ajtóval. Rikyu egyszerűen levette róla az ajtót, a teaház északi felére helyezte és itt függesztette fel a teaszertartásnak valamiféle mottót adó képet, vagy írást, továbbá a teához védelmet és szépséget kölcsönző chabanát, a tea virágot. A tokonoma itt, a Daisen in északkeleti szobájában született, egy extraklasszis kivitelű, antik szobában. Itt vendégelte meg Daitokuji misonattoval, erjesztett szójababból készített süteménnyel és szilvával, a szerzetesek legegyszerűbb süteményével a hatalma csúcsára érkezett Hideyoshit. A teaszoba tolóajtajain egy megkapó szépségű, Song ihletettségű festmény a Seiôbo. Erről majd később.
A daru és teknős sziklakertben egy természetesen mélyülő szikla, a Butusoku seki, a Buddha lábnyoma sziget. Erre a sziklára állított Rikyu egy vízgyűjtő medencét, a teaszertartást megelőző tisztálkodáshoz.

A Daisen in megtervezett sziklakertje egy kertmese, csak kő a hit nélkülieknek, élő, meditatív oltár mindenkinek, aki képes, meg tud és meg akar állni egy pillanatra. Ettől függetlenül a templomot és a kertet üzletszag lengi be, vagy inkább mossa el.

A legtöbb templomban tilos fényképezőgéppel ellopni a templomalapító szerzetesek, vagy Buddha képmását, de szabad a filmezés, fényképezés a kertben. Itt és most, minden tilos. Tilos a kertet fényképezni még tilosabb a belső tereket, vagy a teaszobát, tilos a falakat tilos a földet, vagy az eget. Katonai zen objektum. Copyright védi a Horai szigetet és egy állandó kísérő bandukol minden kamerás turista után. Megvásárolható viszont minden, brossúrában, képeken, képeslapokon, a templom főpapja, a híres, médiasztár nap, mint nap ott ül a pulpituson és ha kérdezel, megértve nyelved, előkap egy lepedőnyi lapot, rajta német, spanyol, angol szöveggel és tűrhető, indiánokra emlékeztető kiejtéssel olvasni kezdi a templom történetét és nyilatkozatát. Fizetni ezért is kell valamennyit.
Ez az templom adja kyotói templomteáink legeslegroszabbikát, csak nagy nehézségek árán állom meg, hogy a fizetős kiadványok videók között ne reklamáljak. A főpap segédje sorbaállít egy tucatnyi turistát és mindenki kap egy egy chashakunyi hígabbnál is hígabb ususchát. A legfontosabb termeket, teaszobát nem nyitják ki de egy japán csoport után lopózva mindenhova sikerül bepillantani.
A Daisen in mégis a legszebb allegorikus zen kert marad kyotói teaemlékezetünkben.

Én kis kertet kerteltem...

"Ezt a telket itt azért vette meg István, hogy senki se építkezhessen mellénk. Ide pedig – mutatott le milliárdos barátom felesége az alant húzódó erdőre - egy japán kertet szeretnénk kis tavacskával, meg ilyesmivel... "
–Az azért nem ilyen egyszerű – próbáltam ellenkezni – vagy megcsinálod, úgy, ahogy kell, vagy olyan lesz, mint a japánok mesterséges óceánpartjai és nem lesz semmi értelme.
Az érvelés nem hatott, a „japánkert” azóta elkészült, tóval, híddal, ilyesmivel...
Amikor a látogató először találkozik a japánkert általa ismert toposzaival – kőlámpás, fenyők, ciprusok, kaméliák, kőutak, ilyesmi – a hatás triviális. Jónéhány nap kerttúra után kialakul egyfajta „ezt már láttam” unalom és el kell még telnie pár kertlátogatásnak ahhoz, hogy a látogató képes legyen az alapvető részletek és funkciók felismerésére. Az alábbi kertkalauz csak a benyomások szintjén kacskaringózik, de néhány hasznos részletre is felhívja a figyelmet.

1. A Mohatemplom

A Koinzan Saihoji, népszerű nevén Kokedera, azaz Moha Templom Kyotótól nyugatra fekszik a Nishikyon.. A terület eredetileg Shotoku herceg villája volt, amikor – még a VIII. században – egy Bosatsu nevű főpap 49 templomot alakított a kerületben az uralkodó kívánságára. A Saihiji tulajdonképpen három nagyértékű Amitabha kép tárolására alakult. Rekio 2. évében, (1338) Fujiwara Chikahide egy közeli shinto szentély főpapja felújította a templomot, de annyira megfogta a hely szelleme, hogy maga is belépett a rendbe és a Rinzen zen templom papjának, Muso Kokushinak a gyámkodását kérte a templom felett. Muso elfogadta és ő maga is beköltözött a Saihojiba. Ő volt az, aki saját tervei alapján megépíttette a Saihoji kertjét, amiről az később a kolostor a nevét kapta: a mohatemplom. A mohatemplomba nem egyszerű a belépő, de korántsem igaz az, amit Khívától Keletre blogja állít, miszerint a bonyolult meghívó rendszer után a belépő ingyen lenne (de ez nem baj, mint ahogy az sem túl nagy gáz, hogy az oldalon bemutatott gésák nem gésák, sőt még maikok sem, csupán egyszerű fotónövendékek)
A meghívóhoz valóban a következőképpen lehet jutni.

„A tervezett látogatás időpontja előtt legalább egy héttel küldjünk levezőlapot a templomnak, feltüntetve nevünket, a csoport létszámát, a címünket (japán nyelven), a korunkat (csak 18 évnél idősebb felnőttek léphetnek be), valamint a nekünk megfelelő dátumot, illetve annak alternatíváit. A cím: Saiho-ji, 56 Kamagaya-cho, Matsuo, Nishikyo-ku, Kyoto-shi 615-8286. Csatoljunk egy felbélyegzett, megcímzett válaszborítékot, vagy vásároljunk bármelyik postahivatalban egy Ofuku-hagakit, vagyis oda-vissza üzenetre szolgáló postai kártyát. Jelenjünk meg a templomnál a templomhivatal által megjelölt időpontban, és fizessük ki a 3000 jenes (ez 30 dollár ma) ‚adományt‘. Ezután 90 percünk jut a szútrák másolására és éneklésére, vagy zen meditációra, mielőtt végre körbevezetnének minket a kertben.“

Mi a levélváltást a látogatást megelőzően 6 hónappal tettük meg, még éppen időben. Hihetetlen, de a tavaszi idényben Kyotó legtöbb előre foglalalndó szállását és műzeumát minimum fél évvel hamarabb kell lefoglalni, de az sincs könnyű helyzetben, aki most akar az őszi időszakra szállást találni. A meghívóban szereplő adomány maga a belépő, ami ugyebár kb. 7.000 Ft és ötszöröse az átlag múzeumi belépőknek. Ez egyszerű kolostori múzeum politika, látogatók még így is bőven akadnak, ha nem szűrnék, akkor pedig elviselhetetlen lenne a tömeg. A templomban ezért az adpmányért a kapuban várnak és a fő imacsarnokba vezetnek, ahol hosszú sorokban ülnek a látogatók a tatamikon elhelyezett kis asztalkák előtt. Mindenki kap egy brossúrát, egy inkpadot (ez angol szó, magyarul tuspalettának lehetne fordítani) és a Szív Szutra egy kivonatát japánul. Az egyik lapon rendesen nyomtatva, a másikon halványan. Előttünk a bekészített tusfelszerelés, most pedig hozzá kell látnunk a halványan nyomtatott változat átírásához. A szöveg 123 kanjiból áll és a kezdeti vihogás, meglepődés hamarosan csendes munkává alakul át, azt pedig gyanítom, hogy az akció eléri eredeti célját, az ima átírása igazi imává lényegül át. Mindenki jellemének megfelelő, kapkodó, alapos, gyönyörű Az általunk írt szöveget saját latin betűs nevünkkel és címünkkel Muso Kokushi szobra elé kell helyeznünk, majd elindulhatunk a kerten körbevezető sétánkra.
A kertől tudjuk, hogy több, mint 120 féle mohafajból épül fel, hogy helyenként az évszázadok alatt kialakult moharéteg fél méter vastagságú, stb, de az első benyomás, talán a belépő megpróbáltatásainak hatására elég lehangoló. Ennek az is oka lehet, hogy jónéhány templomlátogatáson vagyunk túl, ahol gazdagon burjánzó mohával találkoztunk, mindenesetre itt és most nem fog meg különösebben a látnivaló. Aztán a kert első teaházánál lemaradok és kezdek belemerülni elsősorban az optika és a makro adta lehetőségeken át a részletek gyönyöreibe. A 90 perces limitből semmi sem igaz; a kertben, az előírt útvonalon nyugodtan lehet bóklászni és csodálni a mohaszőnyegre hulló vörös kaméliavirágot; a tóban lustán kanyargó, borjúnagyságú pontyokat, az út finom kiigazításait, a mohával benőtt hidakat. A kertről fennmaradt végső benyomásunk az, hogy gyönyörű; hogy akinek van érzéke a részletek, a felnagyított, selymes bársonyos természeti világ iránt, annak nagy élmény lesz, de a többi látnivaló közé beszorított egyik látványosságként fölösleges megnézni. Minden tevékenységhez, legyen az szakmai, vallásos, vagy emberi kapcsolatokon alapuló maximális elhivatottság és szenvedély kell.

A képen elrejtettünk egy hangyát

Aki a kertet tervezte, fenntartotta, felújította itt, a természet egy kis mikrokörnyezetében adott lehetőséget ismerte fel és építette a templom díszletévé és a napi elmélyültség gyönyörű paradigmájává. Csak úgy ránézve meglátogatni teljességgel fölösleges és értelmetlen. A kertben három teaház (Shoando és Shonantei és Tanhokutei), egy kisebb szentély is van. A Shonanteit elvileg még a kert alapítója építette, jelenlegi formáját pedig a XVI. Század végén nyerte el. A kert két szinten épült; a felső Karesansui stílusban (6 mohába ültetett szikla), az alsó klasszikus stílusban, egy tó körül kanyargó úttal, aminek felülnézeti formája a szív (Shin) kínai karakterét mutatja. A tavat ellátó és levezető kis patakok üde színvoltok, de van egy száraz sziklakertje, egy zen sziklatömbje, amin a hagyomány szerint Muso meditált és egy hatalmas mohákkal borított sziklafala is. A mohák legszebb formájukat a párás nyári hónapokban, vagy esős időben mutatják. A kyotói kertekben paradox látvány a karbantartó kertészek munkája. Láttunk lecsapolt lótuszültetvényt tisztogató kertészeket, a Mohatemplomban pedig a mohaszőnyegen sepregető munkásokat.

2. Ginkakuji (Ezüst pavilon)

Mivel teaházunk a Ginkakuji és a Filozófus sétánya közelében van, ezért naponta többször is megélhettük a Ginkakuji michi környékének életét. Ez a kerület 10 éve még lepukkant, érdektelen, a Ginkakujihoz csak felvezetésként szolgáló helyszín volt, most egyetemisták, művészek kedvenc lakóhelye, egy 25m2-es lakás bérleti díja 90.000 Yen körül van. 210.000 Ft.
A Ginkakujihoz a várost körülvevő hegyek egyikére kell felkapaszkodni, itt alapította a palotát 1487–ben visszavonult élete rezidenciájaként a Muromachi Sógunátus nyolcadik sógunja Ashikaga Yoshimasa. Mintának a város tengelyének másik végében épült Kinkakuji (Arany pavilon) kertjét tekintette, a kert hivatalos neve pedig Higashiyama Jishôji. A Ginkakuji az a hely, ahol a Higashiyama kultúra, érthetőbben a ma a világban japánként értelmezett kultúra kikristályosodott. A sógun a kertet a város fölé éppítette, de nem a jobb kilátás érdekében. A bejárat előtt hatalmas, ötszáz éves kaméliasövény magasodik, mértani pontossággal formázva, szerepe az volt, hogy a sógun ne lássa (saját szavaival) „ezt a mocskos, bűnös várost”

A sövénybe szorított bejárat után szemben azonnal teljes méretében bontakozik ki a hegyoldalban pompázó kert képe, középen tavak, jobbra maga az Ezüstpavilon. Az Ezüstpavilon eredeti neve Kannonden, alsó szintje hagyományos japán lakóépületet mutat Shoin stílusban, a felső szint Chouonkaku egy kínai templomot formáz, nemesen ívelt tetővel. A tető bronz főnixe keletre néz és őrzi Kannon Bosatsu, a Tie Guan Yin meséből is ismert Kegyelem Istennőjének ajánlott épületet. Ottlétünkkor az épületet renoválják, fa restaurátotok nyújtóznak az emeleti erkélyen és lezükben tükörrel, kis ecsettel alapozzák a fa szerkezetet.

A tető már kicserélve, cédrusból vágott lakkozatlan zsindely, ami a falapocskák állsászöge miatt fantasztikus csillogással veri vissza a napfényt. A Ginkakujit a vele áttellenben, a város másik végén emelkedő Kinkakuji ellentéteként ezüstre fényezték volna, de ebből semmi sem lett.

Balra a Tôugudô, egy elegáns csarnok emelkedik, benne, itt a nemes shoin stílus mintakertjében az első olyan teaház, ami túllépett az elegancián, fényességen. A tökéletesre csiszolt architektúra és stílus testén az első, természetes, wabi repedés.

Innen bontakozott ki az általunk szeretett és művelt chanoyu. A Ginkakujiban előre tervezett az évszakok változása, tavasszal kevéssé jelentős részletek külön hangsúlyt kapnak télen, minden átlényegül ősszel. A kert útja felkanyarog a domboldalra, ahonnan, mint egy kis ékszerre, lelátunk a kertre és az épületekre. Moha, évszázados kaméliák, fenyves, bambuszerdő, tavak és források, sziklák. A kert minden részlete, minden tájképe emberi képzelet és tervezés eredménye, még a domboldalban lefelé hajló fák szöge sem csak a természet műve. Soktucat japán kert után is egyértelmű, hogy a Ginkakuji a klasszikus és wabi japán architektúra és a klasszikus japán kert tökéletesre csiszolt, fantasztikus élményt jelentő példánya.

Nincs kert, amit ettől tökéletesebbre lehetne készíteni, de éppen ebből táplálkozik az állandó vágy a változásra is. A precizitás és kiszámítottság terepasztalszerű élménye már nem fokozható tovább innen már csak kifelé, a zen felé vezet az út. Nem is lenne alkalmas most továbbfolytatni, térjünk nyugovóra a teljesség élményével.

Ez az állandó vágy a virágok után, hogy a zöld kibukkanjon végre a hó alól.

Két héte majd mindennap reggeli teagyakorlat (keiko). Mesterünk elutazott, helyette egy koreai lány foglalkozik velünk időnként mások társaságában. Daire japán fiú, neve azt jelenti kontinens, mert Koreában látta meg a napvilágot, szülei ugyanis egyfolytában úton vannak. Most éppen Ukrajnából jöttek haza, néhány halvány magyarországi élményük is van.
A talányos nevű Didi ellenben kínai lány, Xishuangbannából, Yunnanból igazi teacsaládból származik, a papának van vagy három teahegye a Jingmai hegységben. 4 éve él Kyotóban, művészetet és teát tanul, telik nekik rá. A tanárunk, a koreai lány 1 év Urasenke kollégium után 3 évig tanult külsősként, nagyon nagy tudású és szép stílusú, ráadásul a felfogása is közel áll a miénkhez.
"Most vizet kell merned, te vagy a víz,."- mondja - "csak belülre figyelj!"

Megosztja egy-egy mozdulattal kapcsolatos saját véleményét, vagy a művészettörténeti vonatkozásokat is, kérésre elmagyaráz egy-egy fogást, pedig azt egyáltalán nem szokás. „Normál” körülmények között, ha valami nem úgy sikerül neked, ahogy mutatták, majd rájössz, ha megérett benned a mozdulat, senki nem mutatja meg csak külön a technikát. Nem létezik csak technika. Lépések vendég és tea van, amiket valahogy fel kell fűzni egy előadásba, úgy, hogy hiteles legyen. Mi 4 éve tanulunk, de nem mindennap és ez óriási különbség. A mesterünk Koyama jobbkeze, egy európai származású, de teljesen eljapánosodott tanár külön témákat, neveket ad még a gyakorlásoknak, leckéknek is. Ma például „ A bambusz levelek között fújó szél”, mert tavasz van és a zsenge levelek suhogása frissességgel, örömmel tölt el. Ez a new fashion nagyon tetszik a japánoknak, itt még a legnagyobbak is mesternek szólítják. Most egy húsvéti teaszertartást talált ki és ez a szintetizáló, költői hajlam aztán tényleg nagy sikert arat.

Azt gondolnánk, hogy a tea és a teaszertartás valami marginális, pár embert érintő kérdés. Biztos nem olyan népszerű, mint a baseball, de középiskolás szinten már sokan kezdenek el foglalkozni vele csak kedvtelésből, egyszerű érdeklődésből is. Gyakran más tudományágak kiegészítőjeként szerepel, Daire például építészetit karon tanul, de amikor lelkesen kezdem méltatni a modern japán építészetet, akkor kijelenti, hogy az csak addig érdekes, amíg messziről látjuk, de ha közelebb megyünk, élni kezdünk benne, akkor túl hideg, ő jobb szereti a wabi teakunyhók természetességét és inkább abból kiindulva szeretne valami újat hozni. Érdekes, feszes stílusa, szép tartása van, csak egy dolog zavar, az, ami itt igazán nem probléma: teakészítés közben egyfolytában, szépen, erősen, férfiasan szívja az orrát. Elképzelem, amint 400 évvel ezelőtt Rikyu készít nekem teát és szívja az orrát. A mítoszok szétfoszlanak a mindennapi gesztusok dörzspapírján. A kínai lány olyan, mint egy porcelánbaba, tömött kis galamb, szerény és hangtalan. Aztán a keikon egyszerre bájos és nagyon pontos a kéztartása, közvetlen, kedélyes a modora.

Koreai tanárunk művészetfilozófia és „tradicionális művészeti karon” PhD-zik teakultúrából. Valamelyik gyakorlásra eljött a „professzora”, akit nagy megilletődöttséggel és izgalommal mutatott be. Az öreg prof volt az első vendég, én a második. A nyilvánvaló kor és értékkülönbség ellenére végig nagyon tiszteletteljesen, illedelmesen és szerényen viselkedik, csak akkor bújik belőle elő a tanár, amikor az eszközöket tekintjük meg. Egy-két hangot tudunk csak szólni, semmi többet, ő viszont csendben, de határozottan elmondja, mire kell figyelni. Vannak a műveltségnek és a kifinomult kultúrának olyan szintjei, amiken, mint a végtelen lépcsősor lépcsőin, úgy lehet egyre feljebb lépkedni. Talán ez a szintetizáló igényű műveltség lehet egy élet célja. Sosem késő nekikezdeni. Ma az évszakhoz illő, a teaszertartásban az egyik legmagasabb szintű édességet (okashi) egy manchu mochit kaptunk a teához. Ezt nem vágni kell, harapni meg aztán végképp nem, hanem törni. Töréshez a kezünkben lévő szalvétán tartva az édességet a kezünket használjuk, majd talán lisztporos kezünket a szalvéta csücskébe töröljük.
„- Mi tea emberek, mindennél többre tartjuk a tisztaságot – mondja”
Tudással túltelített, megnyerő mozdulatok és részletek minden ponton.
Tetszik neki, hogy sokat tudunk, de a tudás önmagában nem sokat ér, ha nem tudod csinálni is. Gyakorolni kell, minél többet, ha lehet, mindennap.





Nem készítenek teát csak sumival, faszénnel fűtött vízforralóban. Elektromosan melegített kannával nem foglalkoznak. Egy adag faszén minimum 4.000 Ft, de a hatása és a tea íze teljesen más. Az embert hamar elkapja a varázsa.

Amikor a vendéglátáshoz előkészülünk, előkészítjük a teát és az eszközöket, nem lát minket senki, de végig úgy viselkedünk, mintha mások is figyelnének. Nincsenek elnagyolt, mozdulatok, pongyola testtartás. Csak úgy születhet jó előadás, ha a színész a nap minden pillanatában a szerepét játssza.

* * * *

Vasárnap Didi meghív bennünket egy előadásra, ahol egy puerh szertartást fog bemutatni. Előtte keikon a feje tetejére állít mindent, mintha el se jött volna. A puerh az Olasz Japán Kulturális Intézet lepukkant alagsorában van. Mégse zavaró, jól áll a puerhnek a chanoyu tisztasága után ez a foltos betonpadló a műanyag székekkel. Az előadás előtt körbead egy könyvet, amit a szülei adtak ki (www.teabooks.net ), a puerh történetével régi és mai szertartásaival. Van benne bambuszos és pezsgőspoharas elkészítés is. Mindent beleng a népi tea bája, néhol egy-két csiricsáré, giccses megjelenés, de a nagy igyekezet és tudás mindent feledtet. Mozdulatai tökéletes, kecsességgel teli, a taichiból is táplálkozó előadássá állnak össze.A szertartáshoz egy pár fikuszlevelet és egy gyönyörű porcelánkészletet használ gaiwannal, előtte körbeadja a teát. Van néhány Jingmai hegyi teánk, de ez, minden sheng puerht ver, annyira illatos, intenzív virágos.
Ezután kb. 70 Co os vízzel egy kiscsészében adja a félujjnyi sheng puerht elmosás nélkül, két 2 perces felöntés után. A teát nem tudom leírni, ki-ki próbálja ki azzal, ami van neki otthon, egész egyszerűen hihetetlen, intenzív, mindent elmosó méreg-tea. Tulajdonképpen egy aszú intenzitása illatokban és ízben, de több tucat kávé erejével. Két felöntést ad, de többet nem is tudnék. Groteszk, de életem egyik legkülönösebb teaélménye egy kyotói puerh lett. A lepény egy díszes, Buddhának ajánlott tea, ezért az árát nem is kérdezem. A családnak Yokohamában van boltja, ha akarom másnapra itt van bármelyik tea. Köszönettel visszautasítjuk, ez azért már perverz lenne, ha puerh teákkal megrakodva mennék haza Japánból. Inkább jövő tavasszal Yunnanban.


Valamelyik nap teatanulás előtt a Daitokuji templomba megyünk, amolyan ráhangolódásként. A Daitokuji egy templom, de elhelyezkedését tekintve inkább szétágazó, hatalmas templomkomplexum, ma 24 altemplommal, külön, elkerített építménnyel. A templom környékén, de a kerítésen belül is egyre többször találkozunk hármasával, derékszögű helyváltoztatással közlekedő, hangosan kántáló vándor szerzetesekkel. Teaszempontból a Daitokuji kikerülhetetlen állomás, a wabi teaszertartás gyakorlatilag itt alakult ki. Néhány szó erejéig érdemes megállni itt. A Daitokujit 1327-ben alapította Daito Kokushi a visszavonult császár Hanazono és az új uralkodó Goadaigo patronálásával. Daito a mai Kobéban született és 11 éves korától kolostori szolgálatban állt. Huszonhárom évesen a nemzet tanítója Daio tanítványa lett, de 3 év buddhista filozófia és vallás tanulása után sem tudta megfejteni a mesterétől kapott koant, ami így szólt:
"Ts’ui-yen egy nyárvégi napon azt mondta társainak:
„Barátaim, a nyár kezdete óta beszélgetek veletek, de nem lehet, hogy minden megállapításom helytelen volt ?”
Pao Hao azt válaszolta: „A rablónak gyáva a szíve.”
Chang-Ching pedig hozzáfűzte: „- Egyre nő.”
Yünmen (aki később Kína legnagyobb zen mestere lett), felkiáltott: - Kan!




A kan a határt jelenti, a kaput, itt indulatszóként szerepel, észérvekkel megfejteni persze nem lehet. A zen tapasztalat alapja, hogy felfedezzük saját természetünk. Ez, a buddhista filozófia tanítása szerint az az állapot, amit sunyata-nak, ürességnek nevezünk. A buddhista életút célja, a tudat falának áttörésével az üresség elérése. Az üresség nem elméleti konklúzió, vagy hipotézis, hanem tapasztalati tény. A sunyatában kifejezett üresség a lét csodájának felfedezése. A zen kolostorokba belépett szerzetesek a sunyata megtapasztalásáért nagy koncentrációt igénylő meditációt folytatnak nap, mint nap éveken át, míg egyszer eljutnak oda, hogy meg tudják fejteni saját, talányos, logikai úton nem levezethető, koanba sűrített létfeladatukat. Amikor Daito sikeresen túljutott saját Yünmen által felállított koanján, egy verset írt mesterének:

„Ha egyszer átlépted a felhők határát
Az életút kinyílik északra és délre, keletre és nyugatra
Este nyugszik, reggel barangol,
S már nincs vendég, sem vendéglátó
Minden lépésre a tiszta szél válaszol. "




A chanoyu legnagyobb mesterei, Takeno Jotól Rikyoig mind a Daitokujiban tanultak. Joo és Rikyu Dairin irányítása alatt gyakoroltak zazent, aki abban az időben a Daitokuji szerzetese volt. Rikyu kiemelkedően tehetséges tanítványnak bizonyult és mesterétől ekkor kapta a Soeki nevet. Ekkor épített egy kis teaházat a Daitokuji kapuja mellett, ami a wabi tea egyik emblematikus helyszínévé vált. A teaházban és a kolostorban folytatott tevékenysége után kapta a Rikyu nevet, ami már egy szerzetesi, papi név volt. A történelmi teaház ma a Daitokuji Kotoin altemplomában van. A templomot Tadaoki Sansai Hosokawa, egy szamuráj építtette, aki a tea nagy rajongója volt és Rikyu hét legobb tanítványa közé tartozott, akik a mester halála után továbbvitték a teaszertartást. Rikyu halála után a törvénytelenné vált családnak menekülnie kellett, örökségét egy részét pedig lerombolták.

A Daitokujiban ma jónéhány teaház látható, több zen teaszoba 800 éves tusrajzokkal díszített falakkal, a Rikyu teaház, aminek eredetije Osakában van és egy teaszoba, amit Sansai egy eredeti Rikyu féle 2 tatami nagyságú teaház részeiből alakított ki egy 3 tatamis teaszobává fekete falakkal. Ez az a wabi architektúra, amit leginkább Rikyu és a wabi tea örökségének tekintünk. Az eredeti Rikyu teaházba bemenni nem lehet, csak a kertet lehet körbejárni, de így is meggyőző erejű.
A Sansai féle, szintén eredeti Rikyu részekből kialakított teaszoba részletei lenyűgözőek, ha van türelmünk a szemlélődésre.
A Kotoin templomban van a kabuki színház megalapítójának, Izumo-no Okuninak a sírja.
A kertet és a kert falait végig fenyőerdő szegélyezi, földjét moha teríti.

Rikyu szerint a teában való lét:

"A nyugalom, az üresség birodalma.
Amikor valaki belép ide, mindenekelőtt tisztaságot érez, ami egyébként minden vallásos tapasztalatban alapvető.
Amikor aztán visszatérünk innen a mindennapi életbe, milyen nagyszerű látni, hogy a minket körülvevő világ minden apró részlete, akár egy vékony fűszál is osztozik a létet megalapozó ürességben. Csodálatos, csodálatos és megintcsak csodálatos. Minden dolog ezen a világon, legyen élő, vagy élettelen osztozik ebben a mindent átható tiszteletben. Mi kezünket összetéve és egymás felé meghajolva kiteljesíthetjük a létnek ezt a szövetét.
A férj ezért tiszteli feleségét,
a feleség a férjét,
szülők a gyerekeket
és gyerekek a szülőket..
Az emberek tisztelik az állatokat, fákat, köveket, tüzet és vizet.
Az ember nem csak ember, hanem természeti lény, természeti léte pedig egyenlően osztozik racionális, tudatos létével.