"nem a fűben, a fákban, hanem az egészben."

A napló időrendisége rég felborult, de sebaj, előbbre kerülnek a fontosabb élmények, későbbre az összegzések. Van két látogatás, ami feldolgozásra vár és messze kiemelkedik a többiek közül, míg a többi talán ismertebb színpad lassan összeborul és összezavarodik az emlékezés homályában. Az egyik különleges élmény a Byodo in templom és múzeum Ujiban, de mivel Uji a tea miatt egyébként is külön fejezetet kap, erről inkább később. A másik egy amolyan mindent visz tapasztalás, ha van egyáltalán szükség az ilyen és ehhez hasonló bombasztikus jelzőkre. Bizonyára mindenki ismeri azt az élményt, amikor olyan területekre téved, vagy viszik helybéli barátai, ami nincs az útikönyvek fókuszában. Az ilyen kirándulások minden utazás és az emlékezés fontos csomópontjaivá válnak.

Ma Nara felé vettük az irányt, Japán első, valamikori fővárosába. Japánnak a VII. századig nem volt tulajdonképpeni fővárosa, a császárok halálával shintoista babonából a székhelyeket is cserélgették. Miután a VII. század közepétől az egész országban egységes adminisztrációt és császári irányítást vezettek be, több kísérlet után Nara mellett döntöttek. Ennek oka többek között az volt, hogy Nara akkoriban már az ország vallási felekezeteinek központja volt, így Narához kapcsoljuk az ország legkorábbi buddhista építészeti és művészeti emlékeit is. Nara alig 75 év után egy romantikus császárbuktatási kísérlet után elvesztette a fővárosi rangot, s ezután, 776-tól 1868-ig Kyoto volt a japán császár székhelye. Narában érdekes látnivalót kínál az őzekkel teli városi park, a Tôdai-ji, a Nagy Buddha csarnoka és a Kofuku-ji.

Mi ezek helyett kora reggel túlfutunk a vonattal Narán és továbbmegyünk egy kis szárnyvonalon a hegyek közé. Onnan egy bumfordi, a helyi csekély turistaforgalomra méretezett, óránként forduló kisbusszal követjük az egyre vadabb kanyarokat. A környék nagyban emlékeztet Uji környékére, csak itt az eldugott domboldalakat ritkábban díszítik teaültetvények, megszokottabbak a konyhakertek, rizsteraszok és általában az elhagyott ültetvények. Ezek az utak végül csak egysávosak, ha szembe jön valami, az egyiknek vissza kell hátrálni egy kerülésre alkalmas pontig. Végül egy nevenincs kis faluban letesz a busz, jó negyedórát kell továbbsétálni kis ligetek, kertek, erdők között az utakon kis taligákat tologató öreg néniket kerülgetve. Körben fenyő és bambuszerdők; a bambuszerdőkre, mintha tájfun csapott volna le, gigantikus marokkójátékként, kibogozhatatlanul merednek egymásba a kisárgult bambuszdárdák.

Végül lombfűrész hangja mutatja, hogy emberek is dolgoznak errefelé, egy ősi harangláb alatt haladunk át, előttünk tó, rajta kis Horai (Boldogság sziget), balra narancsvörös pagoda fúródik az erdő fölé, jobbra nemes vonalú fehér pavilon.


A pavilon melletti udvaron a bambusz kisipar megannyi selejtje, számunkra kincsek, nekik mindennapi szemét. A belépő a többi múzeum templomhoz képest jelképes 300 Yen, az út a pavilon bejáratához, annak megkerülésével a pavilon háta mögött vezet el, itt már cipő nélkül. Ahogy elhaladunk, középtájon vaskos faajtó, zárva. Kísérőnk megáll, kezét az ajtóhoz emeli. Érzed micsoda energia árad innen?
Nem - mondom neki meggyőződés nélkül, Csilla viszont érzi.




Az ajtón belépve meleg homály. Balra tőlünk egy Fudo védőisten haragos ábrázattal. Nemcsak a templomot védi, hanem minket is, legalábbis remélem, mert nagyon dühösnek tűnik.

Sorban egymás mellett 4 Buddha aranyosan, lótuszszirmokon ülve. Úgy vannak elhelyezve, hogy úgy tűnik, mintha vízen lebegnének, a színpad alig mellmagasságban van, de visszamélyül és nem látszik az alja, csak a fekete lótuszlevél és a benne nyugvó Buddhák. Az ilyen, vagy ehhez hasonló templomokban általában nem szabad fényképezni, elsősorban azért, hogy a templom zavartalanul árulhassa saját kiadványait. Én fényképezek egyet-kettőt, de aztán előrehaladva eszembe se jut folytatni.
Sorban egymás mellett 1 védőisten, 4 aranyozott, fából faragott Buddha. Középen egy, a többiek közül kiemelkedő, művészi, fantasztikus Buddha alak, majd újra 4 nyugodtabb és újra egy védőisten, az oldalán két segítővel. Befelé haladva a négy kísérő Buddha szemei behunyva, tartásuk méltóságteljes, nyugodt. Lótuszülésben meditálnak, úgy tűnik, az előttük elhaladókra koncentrálnak. A középső nagy Buddha háta mögött a feje fölé hajló aranypalást, egyfajta tükör, vagy isteni fény (halo), rajta ezernyi, míves gondal kifaragott kis Buddha – a miliárd lény, köztük 12 nagyobb alak, repülő istenek.

A buddhista szövegek Amida Nyorai (a Nyugati Tiszta Föld ura, más néven Amitabah) kilenc különféle reprezentációjáról szólnak, ezek kilenc mudrának és a megvilágosodás kilenc különböző fázisának felelnek meg. A Jôruri-ji templom központi, legnagyobb alakú istensége a raigô-in mudra tartásában mutatkozik (ez az a helyzet, amiben Buddha mutatkozik, miközben a holt lelkeket fogadja a Nyugati Földön, bíbor felhőkön ülve.) A többi nyolc buddha itt egyazon mudrát, a meditációt mutatja. A központi Buddhát valamikor a XI. században, a többi nyolcat valamivel később készítette ugyanaz a művész, aki az Ujiban látható Byôdô-in templom fényes, nagy Buddhájának is az alkotója. Erről a későbbiekben lesz még szó. A központi Buddha alak mögötti eredeti tükör, vagy halo tönkrement és elveszett kivéve néhányat a rajta látható isteni lényekből, apszarákból, ezért később újrafaragták. A templomban felsorakoztatott 9 Buddha közül a nyolc kísérő egyben a nyolc égtáj megtestesítője és védelmezője. A kilencedik a nagy Buddha végtelen kegyelemmel és megbocsátással néz ránk.



Az összes szobor japán cirusból (hinoki) készült, az ebben az időszakban kidolgozott yosegi-zukuri (összeállítás) eljárással. Az ilyen, művészi kivitelű faszobor ritkaságok belseje általában üreges és beléjük újabb szobrokat, amuletteket, kincseket, üzeneteket rejtettek, ebben az esetben fatáblára vésett Amida üzeneteket.

A templom nem lenne teljes a védőistenek (Shitennô) nélkül, ezek közül csak egy van most szolgálatban (ez várt a bejárat után), a többi három múzeumban alussza Nemzeti Kincsnek kijáró álmát. A szobor annyira kifejező, finoman megmunkált, díszített, amilyet mifelénk csak a késő reneszánsz tud majd megteremteni. Az eredetileg ásványokból kikevert festék ma már csak sejteti milyen ragyogó volt az eredeti szobor fegyverzete, de a kirikane, vésett, arany reliefek szinte élnek, ahogy hullámzanak




A központi Buddha bal oldalán egy nyitott, 1 méternél nem magasabb oltár, benne egy mosolygós, jóságos hölggyel akinek kezében gyümölcs, ruhája pedig olyan életszerűen fodrozott és díszített, mintha kilépni készülne felénk. Mintha egy Madonna lenne, de nem mintha, hanem igenis az, európai hatást mutat a kivitelezésben, csakhogy bizonyos, hogy a szobor 1212-ben készült, amikor mifelénk még merevebb ábrázatot mutattak az efféle alkotások.

A templomot egy másik védőisten (fudo-myo-o) zárja, az oldalán két fiatal segéddel (Kogara és Seitaka), ugyancsak a XIII. századból. Az isten egyszerre félelmetes és emberi, ábrázata több, mint mérges, háta mögött lángol az ég, szeme kristályoktól villog, kardja aranyozott, de baloldali segédje, mintha csak valamilyen tréfás kisfiú lenne, huncutul a botjára támasztja állát, míg a másik imára kulcsolva kezét enyhíti a főnök haragját.


A pavilonnal átellenben a tó túloldalán emelkedő pagodában még egy titkos szobor, a Gyógyító Buddha, vérvörös ajkakkal, arany lótuszlevélen lebegve. A templom róla, a Paradicsom Gyógyító Buddhájáról (Jôruri) kapta a nevét. A Gyógyító Buddha a Keleti Paradicsom ura, aki megmenti a lelkeket (lélegző dolgokat) haláluk után. A világra született lények, akik kemény, sokszor kegyetlen életet élnek, de a buddhista tradíció alapítójának, Shakyamuninak a tanításait követik, egy tavon való átkelés után a következő életükbe lépnek. A Gyógyító Buddha fogadja a halálon átkelt lényeket, majd megmutatja nekik a Nyugati tiszta Föld felé vezető utat. A hívek, akik a templomhoz értek, ugyanezt az utat járták be a pagoda kisalakú remekbeszabott Gyógyító Buddhájától, a tavat megkerülve a pavilon Amida Buddhájáig.

A színpad hatása egész egyszerűen delejes, borzongató, bizsergető, nincs, aki ki tudná vonni magát alóla. A szív forogni, csavarodni kezd, melegség önti el az embert. Nem hiszek és nem hiszem, hogy lehetséges, mégis érzem. Amikor valamennyire el tudok vonatkoztatni az ésszel nehezen felfogható helyzettől, elmagyaráztatom kísérőnkkel, hol is vagyunk tulajdonképpen. A Jôruri-ji templomot a Nara időszakban alapíthatták, a jelenlegi főcsarnokot pedig 1047-ben építették. A főtemplomot 107-ben helyezték mai helyére egy kis tó partjára, benne kilenc Amida Nyorai (a nyugati, Tiszta Föld Ura) Buddha alakkal. Keleti ellenpontnak egy kyotói pagodát szedtek szét és állítottak fel a mai helyén. A templom, ami a késői Heian kor ízlését tükrözte letisztult, egyszerű szerkezetével, mennyezet nélküli tetejével akkoriban csak egy volt a sokszáz hasonló közül. Az uralkodó kívánságára főurak és felekezetek áldozatvállalásával sok-sok ilyen templom állt Japán minden részén Amida Tiszta földjének és az alkotók evilági derűs kapcsolatát hirdetve. Mára ez az egyetlen, Isten háta mögött meghúzódó kis templom maradt fenn, ami természetesen nemzeti kincs. A templom tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején nyitja meg a Gyógyító Buddhát elrejtő kapukat és más kincseit is szokásosan elrejti a kíváncsi szemek elől.

* * * * *
A templom melletti szemétdombról kéregetni kezdek néhány ritka teás eszközt, néhányat megkapok, néhányat nem, de a házigazda huszonéves fiú végtelen lelkesedéssel lapoz nekem végig egy hatalmas albumot, benne Japán legértékesebb emlékművével, benne Jôruri-ji-val. Kis társaságunk szedelőzködik, de még mindig nem Nara felé indulunk, hanem be a hegyekbe egy gyalogösvényen. Intenzív fülemüle, holló és még ki tudja milyen madárhang, bekapcsolódok a perlekedésbe, mire hosszú-hosszú, terület kijelölő fütty a válasz. A bambuszerdőt liánokkal kavargó lombos váltja, néhány öreg fát már lehúztak a földre. Az egyik útmenti víztározóban akkora béka, hogy csak a feje öklömnyi, a bambuszok tetején pedig egész fúvószenekart alkotnak.

Az erdőt megakasztó rizsföld sziklát támaszt meg, rajta időtlen, sziklába vésett Buddha. Az órányi gyalogösvényt öt-hat alkalommal szakítjuk meg hasonló szabadtéri oltároknál, közben jónéhány oltárkezdemény, az egyik egy sziklát körülölelő fatörzs keretében. Mire visszaérünk a buszhoz, várnunk kell. A buszmegállóban egy állvány, rajta csomagokba akasztva ume szilva, ecetes japán retek és helyi tea, valami kawayanagi, mellette papíron az árak, fizetni a becsületkasszába lehet.

Délutánra beérünk Narába. Aranyos kisváros Kyoto után, az utcákon hangszórókból szól az óvodás pop, ez most a divat. Az őzek tényleg szelídek, legalábbis adig, amíg csemegét nem látnak valakinél. A nagy Buddha csarnokhoz vezető úton véget nem érő sorban az egyenruhás iskolás csoportok, mindegyik előtt ott áll a történelem és honismeret tanár, kezében megafon, azon ordítja a tudnivalókat. Egy-egy ilyen csoport közé szorulni felér a megvilágosodással, rögtön a kivezeto utat keressük. A Nagy Buddha egy nagyon, nagyon nagy, Big Buddha, hat emelet magas, bronzból van, körülötte Liliput lakóiként kerengünk.

Ami igazán megdöbbentő, az a Buddhának otthont adó épület méretei, ami az eredetinek csupán kétharmada, de még így is a világ legnagyobb faépülete. Lenyűgözően, értelmetlenül nagy. Visszafelé keresztülvágunk a szűnni nem akaró iskolásokon, felfedezünk egy rakás antikvitásboltot, gazdagabbak leszünk jó néhány tárggyal, amit nem veszünk meg és hazaaludjuk magunkat a vonaton, de emlékezetünkben még sokáig ott cseng Jôruri-ji szívünket facsaró színpada, a Nyugat tiszta földjén.

Holnap Uji és tea