Uji zöldje

Ujiban minden a teáról szól, ezt jelzi az állomás épülete mellett elhelyezkedő teáskorsó alakú postaláda. A belváros két utca és egy park a Byodo In templom körül. A többi modern házak és tekervényes utcák, üzemek kaotikus halmaza, meglehetősen kiábrándító. A város közvetlen közelében szűk völgyekkel tagolt dombok. De hol a tea? A városközponthoz vezető utcán egy halbolt és egy vegyesbolt közelében hagyományos, régi, méltóságteljes porta, gyönyörű cégérrel. A kapu fölötti norenen a Kanbayashi család nevét lengeti a szél. A chanoyu évszázadaiban az uji tea volt az első, történetéről hosszabban itt olvashat. A teatermesztés és kereskedelem fölött a Tokugawa sógun rendelkezett élet és halál uraként, a klán jóváhagyása nélkül senki sem foglalkozhatott teával.

Az egyre prosperálóbb üzlet megregulázására a XVII. Században került sor, a chanoyu aranykora után a matcha termelők nem kérhettek többé a nagyurak teájáért annyit, amennyi nekik tetszett, mindenesetre a templomok, teaiskolák, teaházak ellátása folyamatos keresletet támasztott. Ebben az illusztris, társadalmilag is fontos színházban vívta ki magának a főszerepet a Kanbayashi család. Az új tea bemutatásának elsőrangú feladata 300 évig a család termelőit illette. Mára a Kanbayashi klán, sok, más termelő családhoz hasonlóan szembefordult saját sorsával. Azok a termelők, akik megfelelő társas viszonyt tudtak ápolni a fejlesztésekhez, marketinghez elengedhetetlenül szükséges korporatív tőkével, felemelkedtek és előretörtek. A régi, családi gazdaságok pedig egyre inkább leszakadtak és a termelés egyik másik szegletét tudták csak kézben tartani. Ezzel párhuzamosan a tőke iránti igény ellentmondásokkal feszítette szét a családi hazdaságok alapjait és a családok többfelé szakadva sokszor saját maguknak jelentenek konkurrenciát.

Így járt Kanbayashi is. A főutcán egymástól 100 méterre két külön üzletük van, s mindkettőben figyelmeztetnek, hogy a másik nem igazi, pedig az igazi ellenség másik két üzlet, ami ugyanezzel a névvel hirdeti magát. A Byodo inhez vezető utcákon feltétlenül főszereplő a tea. Teából van a sütemény és a soba tészta, cukorka, jeges tea és igazi tea minden mennyiségben. Megfigyelek néhány érdekesebb teakészítési módszert körüljárom az üzleteket, megkóstolok egy-két teát, de nem mondhatnám, hogy a kifogástalan külső és megjelenés ellenére különösebben elégedett lehetnék a tea fővárosában; Kanbayashi sencháján és a környék legrégebbi üzletén kívül nem ér igazi tea élmény.

De az idő sürget, hagyjuk a teát pihenni és elsétálunk a Byodo in templomba, ami a japán út egyik kihagyhatatlan élményévé válik. Nara a Fujiwara klán városa volt az ezredfordulón. 1052-ben Fujiwara Yurimichi, a császár főtanácsadója egy templomot alapított, amelynek főcsarnokát a következő évben fel is építették és felállították szentélyében a fő látványosságot, az Amitabha Tathagata szobrot . A templomot körülvevő kertet tengerparti finom homokkal borították, ami csak fokozza a szigeten álló Főnix csarnoknak nevezett templom hatását. A szigetre egy Hirabashi (lapos híd) és egy Soribashi (árkádos híd) vezet be.

Az egész kert és templom, amit nyugodtan hívhatunk inkább palotának felülről egy főnixet formáz, melynek feje nyugatra néz a feje, a szigetről kifutó hosszú fedett árkád a farka. Előtte a tóban kis Horai sziget. A templomban felállított méretes Amidabhat Buddha szobor nemzeti kincs, a tegnapi bejegyzésben megcsodált szobrok művészének Sadamotonak az alkotása. Körülötte a csarnokban színpompás yamatoe festmények, a japán stílusú festészet legrégebbi alkotásai Amida kilenc megjelenését – a megvilágosodás kilenc különböző fázisát – ábrázolja, amint alászáll a felhőkből, hogy a Tiszta Földre érkező holt lelkeket fogadja és kalauzolja. Ezek és a kísérő festmények hihetetlen precizitással, művészi megjelenítő és ábrázoló erővel készültek, mindegyik előtt órákat lehetne időzni. A csarnokban a színpompás táblák fölötti vállazaton körben fehér háttéren a falra erősített szobrok repülnek. Összesen 52 wayo stílusú, vékony falemezekből összeállított Boddhiszattva szobor látható, ezek közül 28 valamilyen hangszeren zenél. A szobrok légiességét, kecsességét nem lehet szavakkal leírni, egy részük a múzeumban látható, jónéhány az eredeti helyén érzékelteti, milyen emberivé, bájossá varázsolták a csarnokot.

A csarnok tetején, a tető északi és déli sarkán két bronz főnix emelkedik felemelt szárnnyal. Az időjárás minden viszontagságának kitett szobrok halpikkelyes testén a szárnyak éle és a nyakuk aranyozott. A Főnix alakú csarnok aranyozott főnixei az alkonyat sugaraiban csillogtak, miközben a tó végéről láthatóvá vált a csarnokból nyugatra kitekintő aranyozott Buddha.

A Byodo in templomot Hideyoshi arancsára a XVI. Században felújították, jónéhány ritka, teás emlékkel gazdagítva kincstárát. Ma a templom mellett emelkedő dombban modern, de fantasztikus hangulatú múzeum rejtőzik a templom értékes részleteit megelevenítő kiállítással. A Byodo in nagy erővel eleveníti fel az ezredforduló bámulatosan gazdag japán művészetét, bárkinek, aki Japánba látogat osztályon felüli, kihagyhatatlan élmény, egyúttal nagy tanulság lenne az otthoni múzeumépítőknek is.

Visszasomfordálunk a teaüzletekkel teli utcákra, vége az iskolának, három kis kamaszlány kuporodik be az egyikbe, a mama érdekes, kapkodó stílusban varázsol teát eléjük.

Mindenhol kóstolható minden, illetve mégsem. Általában az ezer yenes senchákat mutatják, de jól van így, mert sokat elárul a termelőről. Van ahol bámulatosan gazdag, gyümölcsös illat mögött semmilyen tea rejtőzik, van ahol visszafogott illatok után krémes, finom tea száll alá. Ami azt illeti a stílus leginkább a Maiko és a Hibiki-an teákat idézi, egy-két kivétel azért akad.

Rögtön a központban egy üzlet, ami a legrégebbi hagyományos küllemű bolt, egyszerű csomagolásban, nehezen értelmezhető feliratokkal mutatja teáit. A boltot valamilyen tea sütés illata járja át. Sajnos látszik, hogy általában annyi a turista, hogy sok idő és türelem kell, amíg előkerülnek a valódi, megfelelően elkészített teák. A boltnak saját ültetvénye van (vagy az ültetvénynek van boltja), állítólag ők csinálják a legfinomabb Hojichát.

Feltűnő, mennyire népszerű errefelé a pörkölt Hojicha, felteszem azért, mert a legnagyobb ár/érték arányt tudja nyújtani mind a termelőnek, mind a fogyasztónak, mindenesetre itt úgy szolgálják fel, mintha gyokuro lenne. Csillának ízlik, vesz is belőle, nekem kicsit üres. A tokuse sencha kategóriájuk (ez egy közepes-magas) kategória vastag, átható, finom tea. Kevés japán tudásunkkal, még kevesebb angol tudásukkal aztán lassan kiépül valamiféle kapcsolat, ami eredményes tárgyalásokhoz is vezet.

A teabevásárló utcán betérünk mindenhova, az egyik üzletben forgó matcha malmok mutatják, hogy nekik ez is fontos. A tulaj, egy ukrán-japán kinézetű srác egyszerre büszke és unott, a belőlünk kinézett színvonalat nyújtja, amikor bemutatja magát és a boltot, szerinte ő a Kanbayashi igazi utóda, a 16. generáció, büszkén rakja elénk a fotókat, a japán és a nemzetközi média (nagyon hiteles teabeszámolók) kiollózott cikkeit, miszerint ő bizony sok verseny győztese. Miután elhadarja szövegét már el is fordul, szegénynek mi lehetünk az egymilliómásodik turistapár. A csomagolás kissé nyugatias trendi vonalat követ. Miután nem hagyom ennyiben és megpróbálom komolyabb hozzállásra bírni, szemében gyanú villan és int, hogy kövessem. A második és a harmadik emeleten komoly kis teamúzeum van berendezve, itt már kezdünk egy nyelvet beszélni, lassul is az előadás, de aztán megint kibújik belőle az ördög és azt kérdezi, Amerika melyik részéről jöttem. Néhány fentebb már említett kis termelő hitt az új vonalban és bevállalta az amerikai ügynököket, de a termelők nagy része csak abban hisz, amit lát és meg tud fogni, nem postáz, nem internetezik, csak itt árul és kész. Igazuk van nekik. Kapok egy 1500 yenes senchát,a félórás együttlét és beszélgetés után megkapom a tea második felöntését 10 másodpercben. A tea hihetetlenül finom illatos és teljesen erőtlen, üres. Ez bizony új tendencia. Legyen sok illat, legyen édes, vagy legyen hojicha. Kezdem megelégelni a helyzetet és kérek egy normális felöntést, meg egy matchát, jelzem ne aggódjon fizetek, meg vennék több teát is. A sencha továbbra is semmilyen, a matcha pedig… nos a matcha olyan, mint az összes többi helyi matcha. Sima, kicsit reszelős, az ivás után percekkel kibontakozó távoli, gyümölcsös ízekkel. A helyiek annyira hozzászoktak a vendégáradathoz, hogy képtelenek normális teákat készíteni, gyakorlatilag csak hígabbnál is hígabb usuchák léteznek. 16. Kanbayashi valószínűleg Kanbayashi 17. unokaöccse, aki az usuchát úgy szolgálta fel, hogy a biztonság kedvéért még egy hojichát is tett mellé. Leteszek a már megkötött üzletről (ő ezt előre sejtette) és tovább araszolok. Eddig Horaidonál ittam egy Kame no Yowait, amilyet még előtte nem, az öreg nénik öreg boltjában egy átlagnál jobb, finom senchát és semmi mást. Csillát nem nagyon zavarja a dolog, főleg ha a következő sarkon benyomhat egy mochit (finomra őrölt rizslisztből készült „rizs rugacs” édességet).

Visszasántikálok Kanbayashi első boltjához. A másodikban jó teát kapok, de látva, hogy nyugorok vagyunk inkább menjünk a fő boltba, ahol hosszú tárgyalások kezdődnek teákról és árakról, felelevenítve a korábbi találkozás pozitív tapasztalatait. Kanbayashi a többiekhez hasonlóan nem árul Nyugaton, kivéve egy párizsi kapcsolatot és kevéssé érdekli a nyugati kibontakozás lehetősége. A szétszakadt és családi szinten megragadt vállalkozás mindazonáltal őrzi hírnevét és rangját, továbbra is szerepel a teaiskolák és templomok teái között, de híres egyúttal arról is, hogy a legdrágábbak közé tartozik. Az egész üzletet valamiféle franciás báj lengi be, látszik, hogy az üzletvezető, aki echtes Kanbayashi Mädchen vonzódik a parfümök világához, minden tea mellett kis mutató és szaglóminta. A teák nevéről nem sok sejtése van, de közösen csak elvergődünk az érdekelt teák megfejtéséhez. Az egész kapcsolat minden előkészítés ellenére meglehetősen hűvös és ezt jobb, ha megszokja, aki Japánba látogat. Miután leírom, mi mindent szeretnénk venni, a helyzet változatlan, kérdezem, hogy találkozhatnánk-e a mesterrel, Kanbayashi papával, de ez ahhoz hasonló reakciót vált ki, mintha magával a császárral szerettem volna egy randevút egyeztetni, ám varázsütésre megváltozik a helyzet, amikor jelzem, hogy még előttünk van a Koyamaen látogatás és utána is vissza tudunk jönni. A Kanbayashi lány telefont ragad és hosszasan beszél a papával, aki, mint kiderül, dolgozik, bocsánat, elírás, golfozik és estefelé tér haza.

Iszunk hát egy normál bemutató senchát, egy két kategóriával feljebb lévőt, de (és ez megintcsak létezik) az egész csomagot ki kell fizetnünk. Gyanítom, hogy a helyzet a következő években sem fog változni, még akkor se, ha fiam beházasodik a családba. Mindkét sencha kitűnő, nagyon illatos és hosszú, tömör. Kérünk egy matchát is, hagyjuk, hadd válasszon ő és itt megintcsak a fent már említett problémával találjuk magunkat szemben. A tea jó, jobb, mint az eddigiek, de nyomába se ér Koyamaennek. Pedig a találkozás során most először a lány izgatottan fürkészi az arcunkat és kérdi milyen volt.

Sokáig maradunk, kóstolunk s nézelődünk, nagyon jó és érdekes teákkal találkozunk, kártyával fizetünk és menni készülődünk, amikor befut Kanbayashi papa. Leborulunk a lábai elé, megkorbácsoljuk magunkat, így válthatunk két szót. Kiderül, hogy ő Kanbayashi, hogy mindenki más csak távoli rokon, vagy az se, hogy a családnak nincsenek ültetvényei, hanem vásárolja a teát és kiderül, hogy azért nem lehetséges semmiféle üzemlátogatás, mert úgy félnek a kínai és egyéb ipari kémkedéstől, mint a tűztől. Csilla megpróbálja persze megértetni, hogy nem vagyunk kínaiak és nincs is szándékunkban teaüzemet koppintani, de mindhiába. Nagysokára ő is kérdez, próbálja szétzilálni sorainkat, megkérdezi melyik Koyamaen családdal állunk kapcsolatban, de azonnal visszaverjük a támadást. Biccent (nem meghajol, biccent) és eltűnik. Öt perccel később, a folyó felé tartva az egyik bankból meglepetésszerűen a lány kerül az utunkba… Előkészített, megismételt és alapos látogatás után úgy gondolta, az ördög sosem alszik és megnézte a bankban, hogy igaz volt-e, amit a kártyánkról lehúzott számok meséltek. Így van ez ma Ujiban.

Hazafelé tartva a folyóparton ellátogatunk Japán legrégebbi shinto szentélyéhez, ami a szentélyen túl Uji legjobb, teához használt vizét adó forrásáról ismert, és meglátogatunk egy másik nagyhírű intézményt, Fukujuen gyokuro gyúró műhelyét. Az üzlet szépen, sőt nagyon szépen kivitelezett, egyben kerámiaműhely, teatanoda, teaház, teabolt és kísérleti ültetvény, az emeleten a gyúrószobával, de az egész a Japánban 120 üzletet működtető Fukujuen elegáns neve alatt fut. Ujiban mindössze három mester foglalkozik kézi gyokuro sodrással, az itt látható úr az egyik. Nagyon kedves, invitáló, Kanbayashi papa ellentéte, kenyérre lehet kenni, a mindennél is többet megmutat és ingyen kínálja kóstolásra a 3500 Yen / 20 gramm áron kínált teáit. A tea isteni. Van olcsóbb változata is, az is isteni. A kerámiákat horribilis áron mutatják, a Fukujuen teák meg annyira nem érdekelnek. Felmegyünk az emeletre, ahol a teraszon hojichával trágyázott ültetvény fogad, mellette a gyúrást előkészítő eszközök. Maga a gyúrás egy aluról elektromosan fűtött, tömör faasztalon történik, egy menet az elejétől a végéig, válogatással, szárítással összesen hat órát vesz igénybe, ennek nagyobb része a kézimunka. Ez a gyúrás voltaképpen egy a kínai sütött és a japán gőzölt módszert egyesítő ellenőrzött, a végére teljesen lefinomított kézi sodrás. A kézi gyúrás, az újra és újra megkezdett sodrás minden kis sejtet felszakít a legjobb aromákat hozva ki a teából, ezzel együtt a kézimunka tökéletes tűhegyes megjelenést is ad a teának.

Uji ma vegyes képet mutat. Élnek, vagy legalábbis a helyiek hagyják, hogy megmutatkozzanak a régi hagyományok, de erős, nagyon erős a tömegipar és a helyi turizmus hatása. Nyilvánvaló, hogy a teamesterség nem könnyű, sem a termelői, sem a kereskedői oldal nem kecsegtet könnyű kenyérrel, de a vendéglátás, élelmiszeripar is új lendületet adhat a teagyártóknak. A fájóan széles körben mutatkozó fast food teakiszolgálás és árusítás alapja a helyi és nemzetközi turizmus, amiről viszont egy olyan káprázatos örökség, a Byodo in tehet, ami 1000 éve a város szerves része és amit magunkkal viszünk szívünkben.

Holnap Marukyu Koyamaen