Tea a múzeumban

Bármilyen közösségi lét, esemény kitűnő kísérője, sőt alapja a tea. Amikor felvetődött, hogy a Múzeumok Éjszakáján a Déri Múzeum Dísztermében mi is részt vehetünk a Díszteremben kialakítandó japán térben, akkor a tea új dimenziókat kapott. Pinczés István japán gyűjteménye adta a kiállítás egyik felét, a Carpe Diem gyűjteménye a másikat. A hatalmas, magas, klasszicista terem közepére felépítettünk egy kockát, amire fekete anyaggal hézagos térelválasztót húztunk. Belülről elkülönülhettünk a várhatóan több ezer ember ricsajától, kívülről viszont beleskelődhettek. Két asztalon teák, teák és teák, egy másikon a Wasabi etette a népet. Lehetett volna nagyobb tömegben, mikrofonnal is teaszertartást vezetni, de azt majd máskor. Chabanát és teavirágot, virágváza gyűjteményünket is szerettük volna közszemlére tenni, de erre végül - hála az égnek - nem került sor, valószínűleg hírmondó sem maradt volna belőle. A végső megbeszélés előtt a múzeum igazgatóhelyettesével bejártuk a helyszínt, akkor még csak a tatamik voltak letéve, a ketrec hiányzott. Normál esetben a tatami is bőven elegendő lenne, de láttam az arcán a megütközést:
" - Ennyi??" - kérdezte, olyan arccal, mintha egy beharangozott koncert maradt volna el. "-Jön fotózni a Blikk, az RTL, mi meg itt állunk négy tatamival!"
"- Négy és fél "-pontosítottam, majd megpróbáltam röviden elmagyarázni, hogy éppen a puritán letisztult környezet kell, hogy megállítsa az emberek közül azokat, akiknek erre egyébként is van valamiféle igényük.
Kétekedő tekintetéből láttam, hogy az enyémtől jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik a tömegek mozgatása terén. Éppen arról kezdtünk beszélgetni, hova kerüljenek a fiúk ünnepén használt szamuráj babák, amikor csörgött (vagy dalolt?) a telefonja:
"- Igen...igen.... persze Józsikám, rögtön odaküldök néhány tűzugrót, meg kardtáncost. "- aztán letette és nagy lelkesedéssel magyarázni kezdte:
"- Arra gondoltam, hogy ide kerülnek a szamurájok, esetleg ki is írhatnánk, hogy húszmilliót ér, aztán rendeltem ködgépet és megvilágítjuk a szamuráj körül a ködöt kékkel, meg zölddel. "
Erre kilátásba helyeztem, hogy elhagyom a helyszínt, mire megszólalt:
"- Te ezt nem érted, én már évek óta ezt csinálom, bulvárosítani kell Déneském, bulvárosítani kell, mert ez kell a népnek."
Igaza lett neki. A nép megérkezett, nyomult, tolongott és mindent felfalt, ami az útjába került, csészét, teát, süteményt, wasabistul, szőröstül-bőröstül. Mi eközben 8-15 fős csoportokban népműveltünk, háromszor annyian pedig leskelődtek.
Éjfél körül odamentem a teáspultnál szolgálatot teljesítő Eszter mesterhez, aki az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciával és szkepszissel megáldott tea munkatársunk és megkérdeztem, hogy érzi magát a Múzeumok Éjszakáján:
"- Mint a cinegeanyó, aki hazarepül a csőrében az ennivalóval és otthon rengeteg éhes száj várja."
De végül minden jóra fordult. Azt hiszem, a Déri múzeum igazgatóhelyettesénél jobb kezekben nem is lehetne egy múzeum felélesztésének, megnyitásának feladata, érvényesültek a szokásos arányok és 100-ból 5-10 ember kitüntető figyelemmel fordult az igazi teák felé és másnap a csendben gyönyörű volt a rögtönzött, modern tea-ház.
1587 tizedik havának első napján a matsubarai Kitano oltárnál Toyotomi Hideyoshi saját hatalmát és Japán egyesítését demonstrálandó tea parit adott. A jól megszervezett, előre beharangozott eseményre Japán legtávolabbi zugaiból is érkeztek résztvevők, hogy felépítsék saját rögtönzött kis teaházukat. Vvégül több, mint 1500 teaház épült. A kitano oltár alatt Hideyoshi arany teaházát állították fel kedvenc teaeszközeivel és csak maga Hideyoshi 803 embert kínált személyesen teával. Segítői Tsuda Sokyu, Imai Sokyu és Sen-no-Rikyu voltak, akik bárkinek, aki odament, teát szolgáltak fel. Ez volt tíz napon át a nagy kitano tea party néven elhíresült esemény.
Ők is tudtak egyet, s mást a bulvárosításról, no meg persze a teáról.