Én kis kertet kerteltem...

"Ezt a telket itt azért vette meg István, hogy senki se építkezhessen mellénk. Ide pedig – mutatott le milliárdos barátom felesége az alant húzódó erdőre - egy japán kertet szeretnénk kis tavacskával, meg ilyesmivel... "
–Az azért nem ilyen egyszerű – próbáltam ellenkezni – vagy megcsinálod, úgy, ahogy kell, vagy olyan lesz, mint a japánok mesterséges óceánpartjai és nem lesz semmi értelme.
Az érvelés nem hatott, a „japánkert” azóta elkészült, tóval, híddal, ilyesmivel...
Amikor a látogató először találkozik a japánkert általa ismert toposzaival – kőlámpás, fenyők, ciprusok, kaméliák, kőutak, ilyesmi – a hatás triviális. Jónéhány nap kerttúra után kialakul egyfajta „ezt már láttam” unalom és el kell még telnie pár kertlátogatásnak ahhoz, hogy a látogató képes legyen az alapvető részletek és funkciók felismerésére. Az alábbi kertkalauz csak a benyomások szintjén kacskaringózik, de néhány hasznos részletre is felhívja a figyelmet.

1. A Mohatemplom

A Koinzan Saihoji, népszerű nevén Kokedera, azaz Moha Templom Kyotótól nyugatra fekszik a Nishikyon.. A terület eredetileg Shotoku herceg villája volt, amikor – még a VIII. században – egy Bosatsu nevű főpap 49 templomot alakított a kerületben az uralkodó kívánságára. A Saihiji tulajdonképpen három nagyértékű Amitabha kép tárolására alakult. Rekio 2. évében, (1338) Fujiwara Chikahide egy közeli shinto szentély főpapja felújította a templomot, de annyira megfogta a hely szelleme, hogy maga is belépett a rendbe és a Rinzen zen templom papjának, Muso Kokushinak a gyámkodását kérte a templom felett. Muso elfogadta és ő maga is beköltözött a Saihojiba. Ő volt az, aki saját tervei alapján megépíttette a Saihoji kertjét, amiről az később a kolostor a nevét kapta: a mohatemplom. A mohatemplomba nem egyszerű a belépő, de korántsem igaz az, amit Khívától Keletre blogja állít, miszerint a bonyolult meghívó rendszer után a belépő ingyen lenne (de ez nem baj, mint ahogy az sem túl nagy gáz, hogy az oldalon bemutatott gésák nem gésák, sőt még maikok sem, csupán egyszerű fotónövendékek)
A meghívóhoz valóban a következőképpen lehet jutni.

„A tervezett látogatás időpontja előtt legalább egy héttel küldjünk levezőlapot a templomnak, feltüntetve nevünket, a csoport létszámát, a címünket (japán nyelven), a korunkat (csak 18 évnél idősebb felnőttek léphetnek be), valamint a nekünk megfelelő dátumot, illetve annak alternatíváit. A cím: Saiho-ji, 56 Kamagaya-cho, Matsuo, Nishikyo-ku, Kyoto-shi 615-8286. Csatoljunk egy felbélyegzett, megcímzett válaszborítékot, vagy vásároljunk bármelyik postahivatalban egy Ofuku-hagakit, vagyis oda-vissza üzenetre szolgáló postai kártyát. Jelenjünk meg a templomnál a templomhivatal által megjelölt időpontban, és fizessük ki a 3000 jenes (ez 30 dollár ma) ‚adományt‘. Ezután 90 percünk jut a szútrák másolására és éneklésére, vagy zen meditációra, mielőtt végre körbevezetnének minket a kertben.“

Mi a levélváltást a látogatást megelőzően 6 hónappal tettük meg, még éppen időben. Hihetetlen, de a tavaszi idényben Kyotó legtöbb előre foglalalndó szállását és műzeumát minimum fél évvel hamarabb kell lefoglalni, de az sincs könnyű helyzetben, aki most akar az őszi időszakra szállást találni. A meghívóban szereplő adomány maga a belépő, ami ugyebár kb. 7.000 Ft és ötszöröse az átlag múzeumi belépőknek. Ez egyszerű kolostori múzeum politika, látogatók még így is bőven akadnak, ha nem szűrnék, akkor pedig elviselhetetlen lenne a tömeg. A templomban ezért az adpmányért a kapuban várnak és a fő imacsarnokba vezetnek, ahol hosszú sorokban ülnek a látogatók a tatamikon elhelyezett kis asztalkák előtt. Mindenki kap egy brossúrát, egy inkpadot (ez angol szó, magyarul tuspalettának lehetne fordítani) és a Szív Szutra egy kivonatát japánul. Az egyik lapon rendesen nyomtatva, a másikon halványan. Előttünk a bekészített tusfelszerelés, most pedig hozzá kell látnunk a halványan nyomtatott változat átírásához. A szöveg 123 kanjiból áll és a kezdeti vihogás, meglepődés hamarosan csendes munkává alakul át, azt pedig gyanítom, hogy az akció eléri eredeti célját, az ima átírása igazi imává lényegül át. Mindenki jellemének megfelelő, kapkodó, alapos, gyönyörű Az általunk írt szöveget saját latin betűs nevünkkel és címünkkel Muso Kokushi szobra elé kell helyeznünk, majd elindulhatunk a kerten körbevezető sétánkra.
A kertől tudjuk, hogy több, mint 120 féle mohafajból épül fel, hogy helyenként az évszázadok alatt kialakult moharéteg fél méter vastagságú, stb, de az első benyomás, talán a belépő megpróbáltatásainak hatására elég lehangoló. Ennek az is oka lehet, hogy jónéhány templomlátogatáson vagyunk túl, ahol gazdagon burjánzó mohával találkoztunk, mindenesetre itt és most nem fog meg különösebben a látnivaló. Aztán a kert első teaházánál lemaradok és kezdek belemerülni elsősorban az optika és a makro adta lehetőségeken át a részletek gyönyöreibe. A 90 perces limitből semmi sem igaz; a kertben, az előírt útvonalon nyugodtan lehet bóklászni és csodálni a mohaszőnyegre hulló vörös kaméliavirágot; a tóban lustán kanyargó, borjúnagyságú pontyokat, az út finom kiigazításait, a mohával benőtt hidakat. A kertről fennmaradt végső benyomásunk az, hogy gyönyörű; hogy akinek van érzéke a részletek, a felnagyított, selymes bársonyos természeti világ iránt, annak nagy élmény lesz, de a többi látnivaló közé beszorított egyik látványosságként fölösleges megnézni. Minden tevékenységhez, legyen az szakmai, vallásos, vagy emberi kapcsolatokon alapuló maximális elhivatottság és szenvedély kell.

A képen elrejtettünk egy hangyát

Aki a kertet tervezte, fenntartotta, felújította itt, a természet egy kis mikrokörnyezetében adott lehetőséget ismerte fel és építette a templom díszletévé és a napi elmélyültség gyönyörű paradigmájává. Csak úgy ránézve meglátogatni teljességgel fölösleges és értelmetlen. A kertben három teaház (Shoando és Shonantei és Tanhokutei), egy kisebb szentély is van. A Shonanteit elvileg még a kert alapítója építette, jelenlegi formáját pedig a XVI. Század végén nyerte el. A kert két szinten épült; a felső Karesansui stílusban (6 mohába ültetett szikla), az alsó klasszikus stílusban, egy tó körül kanyargó úttal, aminek felülnézeti formája a szív (Shin) kínai karakterét mutatja. A tavat ellátó és levezető kis patakok üde színvoltok, de van egy száraz sziklakertje, egy zen sziklatömbje, amin a hagyomány szerint Muso meditált és egy hatalmas mohákkal borított sziklafala is. A mohák legszebb formájukat a párás nyári hónapokban, vagy esős időben mutatják. A kyotói kertekben paradox látvány a karbantartó kertészek munkája. Láttunk lecsapolt lótuszültetvényt tisztogató kertészeket, a Mohatemplomban pedig a mohaszőnyegen sepregető munkásokat.

2. Ginkakuji (Ezüst pavilon)

Mivel teaházunk a Ginkakuji és a Filozófus sétánya közelében van, ezért naponta többször is megélhettük a Ginkakuji michi környékének életét. Ez a kerület 10 éve még lepukkant, érdektelen, a Ginkakujihoz csak felvezetésként szolgáló helyszín volt, most egyetemisták, művészek kedvenc lakóhelye, egy 25m2-es lakás bérleti díja 90.000 Yen körül van. 210.000 Ft.
A Ginkakujihoz a várost körülvevő hegyek egyikére kell felkapaszkodni, itt alapította a palotát 1487–ben visszavonult élete rezidenciájaként a Muromachi Sógunátus nyolcadik sógunja Ashikaga Yoshimasa. Mintának a város tengelyének másik végében épült Kinkakuji (Arany pavilon) kertjét tekintette, a kert hivatalos neve pedig Higashiyama Jishôji. A Ginkakuji az a hely, ahol a Higashiyama kultúra, érthetőbben a ma a világban japánként értelmezett kultúra kikristályosodott. A sógun a kertet a város fölé éppítette, de nem a jobb kilátás érdekében. A bejárat előtt hatalmas, ötszáz éves kaméliasövény magasodik, mértani pontossággal formázva, szerepe az volt, hogy a sógun ne lássa (saját szavaival) „ezt a mocskos, bűnös várost”

A sövénybe szorított bejárat után szemben azonnal teljes méretében bontakozik ki a hegyoldalban pompázó kert képe, középen tavak, jobbra maga az Ezüstpavilon. Az Ezüstpavilon eredeti neve Kannonden, alsó szintje hagyományos japán lakóépületet mutat Shoin stílusban, a felső szint Chouonkaku egy kínai templomot formáz, nemesen ívelt tetővel. A tető bronz főnixe keletre néz és őrzi Kannon Bosatsu, a Tie Guan Yin meséből is ismert Kegyelem Istennőjének ajánlott épületet. Ottlétünkkor az épületet renoválják, fa restaurátotok nyújtóznak az emeleti erkélyen és lezükben tükörrel, kis ecsettel alapozzák a fa szerkezetet.

A tető már kicserélve, cédrusból vágott lakkozatlan zsindely, ami a falapocskák állsászöge miatt fantasztikus csillogással veri vissza a napfényt. A Ginkakujit a vele áttellenben, a város másik végén emelkedő Kinkakuji ellentéteként ezüstre fényezték volna, de ebből semmi sem lett.

Balra a Tôugudô, egy elegáns csarnok emelkedik, benne, itt a nemes shoin stílus mintakertjében az első olyan teaház, ami túllépett az elegancián, fényességen. A tökéletesre csiszolt architektúra és stílus testén az első, természetes, wabi repedés.

Innen bontakozott ki az általunk szeretett és művelt chanoyu. A Ginkakujiban előre tervezett az évszakok változása, tavasszal kevéssé jelentős részletek külön hangsúlyt kapnak télen, minden átlényegül ősszel. A kert útja felkanyarog a domboldalra, ahonnan, mint egy kis ékszerre, lelátunk a kertre és az épületekre. Moha, évszázados kaméliák, fenyves, bambuszerdő, tavak és források, sziklák. A kert minden részlete, minden tájképe emberi képzelet és tervezés eredménye, még a domboldalban lefelé hajló fák szöge sem csak a természet műve. Soktucat japán kert után is egyértelmű, hogy a Ginkakuji a klasszikus és wabi japán architektúra és a klasszikus japán kert tökéletesre csiszolt, fantasztikus élményt jelentő példánya.

Nincs kert, amit ettől tökéletesebbre lehetne készíteni, de éppen ebből táplálkozik az állandó vágy a változásra is. A precizitás és kiszámítottság terepasztalszerű élménye már nem fokozható tovább innen már csak kifelé, a zen felé vezet az út. Nem is lenne alkalmas most továbbfolytatni, térjünk nyugovóra a teljesség élményével.