A címlap koichája volt a búcsúteánk Magyarországtól. Utunkat tulajdonképpen teljesen a tea köré szerveztük, de ez nem jelenti azt, hogy elfordítjuk a fejünket, ha teleshopot, emeletes golfpályát, vagy Caffé Veloce feliratot látunk. Egy teaútra különben is csak részben lehet felkészülni, fontosak a meglepetések és az improvizáció is. De még így, sok sok tanulással a hátunk mögött, már az első percben érezhető, hogy kulturális asszimilációnk, a tea, vagy bármilyen más tudás "japán" szinten való művelése, ha nem is illúzió, mégis olyan szerteágazó, s egyben mély műveltséget kíván, amire a korán kezdett élet sem elég. Egyetlen mentségünk, hogy ezt a japánok túlnyomó többsége ugyanígy elmondhatja magáról.
Egy japán napló voltaképpen könnyű feladat, elég ha az ember nyitott szemmel jár és leírja mindazt, ami különös, vagy még attól is különösebb és már kész is a beszámoló. Mi megpróbálunk ennek a csábításnak ellenállni és csak a minket érintő, a fentebb taglalt nehézsége ellenére is nagy élményt jelentő teavilággal kapcsolatos tapasztalatainkat leírni.
Különben máris elkezdhetném sorolni,
hogy Kyotóban a rendőrlámpák észak-déli irányban rigófüttyöt, kelet-nyugati irányban való átkelésnél vidám kakukkhangot hallatnak;
- hogy a rendőrautó a szirénázás mellett hangos ordibálással próbálja az autósokat félrehúzódásra bírni;
- hogy érthetetlen számunkra, hogyan lehet autókat olyan rendszámok alapján azonosítani, mint Kyoto 501 birtokos rag ...19;
- hogy a villanypóznákra a helyi leágazások mellett kisebb transzformátoregységek is felkerülnek és a végén hihetetlen káoszt mutatnak;
- hogy a híres tisztaság és rend ellenére is megdöbbentő a rend és a tisztaság mértéke
- hogy miközben a vasutas meghajlással egyenként minden utast üdvözöl és lépten nyomon tettenérhető a társadalmi kapcsolatokban a tisztelet formális megnyilvánulása, aközben ugyanolyan hangos, tiszteletlen és tolakodó az utcai tömegben közlekedő japán;
- hogy a japán lányok úgy öltöznek és viselkednek, mintha folyamatosan bolondballagás lenne a városban;
hogy mostmár egészen biztos, hogy a magyar nép a leggazdagabb a világon, mert bárhova kerültem eddig, mindenhol azt tapasztaltam, hogy a villannyal és a fűtéssel takarékoskodnak (szemben az otthoni fullasztó üzletekkel) Kyoto mégis túltesz mindenkin, mert fűtés csak a lakások egy-két közösségi helységében található és ott sem veszik túl komolyan, pedig ma 2-8 Co volt.
- hogy minden munkafázist egy szakmber ellenőriz, őt pedig egy másik, magasabb jogosultságú vezető ellenőrzi, miközben ennek, tehát a hierarchiában elfoglalt helyének jól láthatóan jelét is adja.
- hogy akik jól láthatóan egy szót sem tudnak angolul, azok is a legnagyobb erőfeszítést teszik azért, hogy angolul adjanak útbaigazítást, de eközben egy pillanatra sem veszítik el a türelmüket.
Általában az a nyilvánvalóan hamis benyomásunk, hogy a tisztaság és a rendezettség egyszerűen csak kultúra és szervezettség kérdése. Másképp hogyan lenne lehetséges, hogy a beérkező vasúti kocsikat pár perc alatt kiporszívózzák, hogy az utcakő nemhogy nem szemetes, de nem poros, koszos, hogy az utcában, ahol lakunk, nagy képzettséget igénylő papírmerítő, kalligráfiműhely és más kézművesek sora látható, akik az itteni nem alacsony bérek ellenére is kisebb-nagyobb csapatnak adnak munkát és láthatóan jól működnek. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az emberek 7 óra után indulnak haza a munkából és az utcán, a szórakozóhelyeken ilyenkorra csaknem kizárólag férfiakból álló társaságok maradnak.
Egyébként pedig Kyotóban egymás mellett él a régi és az új, ami egyre inkább csak új, jól
láthatóak az építészeti nyomai annak az átmeneti időszaknak, ami otthon most kezdődik, amikor spontán módon, csak az ingatlan befektetés szempontjait figyelembe véve kerül a helyére, sokszor nagyon nem oda valóan egy új épület. Mi a bambusz ház nevű ryokanban lakunk. A ryokan azt jelenti régi ház, nem hotel, ebből következően az itt megszálló vandég szembesülhet a múlt századelő hangulatával, cserébe lemond a komfort, sőt a félkomfort nyújtotta előnyökről. Nincs fürdőszoba, WC, csak közös, reggeli sem, de a lépcső támaszfalán évszázados festett fatábla piaci jelenettel. Az is hozzátartozik a történethez, hogy a mi ryokanunk már egy öszvér, a háziak szerint a régi házat egész egyszerűen megette a szú, így csak kis részét hagyták meg, nagyobbik részének helyén 5 emeletes hotel van, japán és nyugati stílusban berendezett szobákkal, így végül mi is kipróbálhattuk a bidet és WC kereszteződéséből született űrWc-t, aminek az obligát kellemes zuhany mellett a legfontosabb jótéteménye, hogy a WC ülőke előre van melegítve.
* * *
Az első teás élmény a repükőgépen körbehordozott szörnyű banchától eltekintve, amit természetesen esti teának hívtak, az utcánk végében lévő kis teaház adta, nagyon szerény külsővel és belsővel, de hamisítatlan, szintén század eleji hangulattal. A tea persze itt van a mindennapokban, a szállodában, vagy várakozás közben, cukrászdákban, s a legegyszerűbb ostyákban is.
Este, első, csak amolyani rövidprogramként a kissé késve érkező (talán ránk váró) sakuravirágzás egyik legszebb rendezvénye, az éjszakai, kivilágított hanami,a Nijo kastély kertjében. A kastélyt 1603-ban az első Tokugawa sógun Ieyasu kyotói rezidenciájaként építették, a helyén állt Fushimi erőd tagjainak felhasználásával. A sógunátus végével 1867-ben a kastély a császár birtokába került, ma a város gonozásában áll Nijo-jo néven. Több kertje közül a legnagyobb egy méltóságteljes, elegáns, shoin zukuri kert tervezését Kobori Enshunak tulajdonítják, aki a Rikyu után következő kor egyik fontos teamester is volt. A kertben ennek megfelelően egy szintén shoin stílusban épült teapavilon és teaház is van, amiben a pár napos sakura ünneo idején gyorstalpaló teaszertartásokat adnak a látogatóknak. Este tíz van, a parkban tömeg, gyerekek és felnöttek, a mesterien megvilágított, virágzásnak indult cseresznyefák, továbbá barack, szilva és lila akácok látványát a kékesen villogó mobilvakuk teszik valószerűtlenné. Ki tudja, ez az egész nem is igaz talán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése