Ovjanak az istenek, vagy legyen egy tead!

Kyoto első látásra meglehetősen egyhangú, nagy, modern, zajos város, olyan, mintha egy korrupt főépítész minden hozzálátogató kliensnek némi pénzért cserébe hagyta volna, hogy azt csináljon, amit neki tetszik, ugyanakkor ez az összevisszaság különleges építészeti élményekkel is megajándékoz, ilyenek például az egy fürdőszoba szélességű tűszerű ötemeletes lakótömbök, a masszív, jetiszerű megjelenésű corporation székházak, az egy az ezer közül valamilyen plázák. Aztán, ahogy belemerül az ember, lassan felfedi a szépségeit. Nap, nap után telik, a tervbe vett programok, látogatások kirándulások száma pedig nem csökken és egyre több évezredes színtér bújik elő a világváros zűrzavaros, hangos álarca mögül. Egy idő után valószínűtlenné válik minden. Híres, már azelőtt is látott szentélyek, kertek, amiket tegnapelőtt újra meglátogattunk folynak össze teljesen a három nappal ezelőttiekkel, mintha sose lenne vége és mindig felbukkan valami fontos, valami új. Még több nap után már otthonosan mozogsz egy szűkebb környéken és a „büszkén felismert”, a világörökség részét képező látnivalók díszletté válnak a mindennapi térben. Ehhez jön még a turisták elképzelhetetlen áradata és a helyiek közösségi élete a köztereken, ami együtt olyan mozgó, élő díszletet épít, ami örökké mozog, lélegzik és aminek persze mi is részesei vagyunk.

A műemlékeket nem szabad kihagyni, kikerülni, lenézni, még akkor sem, ha sokaságuk egy idő után fárasztóvá és nehezen emészthetővé válik. Aki pedig teával foglalkozik, annak egyszerűen kötelező megismerkednie minden kora középkori és középkori japán művészeti emlékkel. Nem árt felkészülni és lelkileg is ráhangolódni egy-egy látogatásra, már csak azért sem, mert sok tanulás után is csak a felszínen matatunk, az elmélyült, biztos ismeretek elsajátításához nem évekre, hanem évtizedekre van szükség.

Az első napok kötelező körei közé tartozó

Kiyomizu dera és Fushinin inkább csak érdekesség marad, előző már annyira ismert, hogy szinte ikon, utóbbi pedig a Japánban sokszor előforduló ismétlés által történő felnagyítás szélsőséges példája. A Kiyomizu egy különlegesen széles, szinkretista vallásos hagyomány színtere, kínai és koreai hatást is felmutató, shintoista, buddhista templomokkal és szentélyekkel. Kevéssé ismert, hogy háromszintes pagodája eredetileg egy kertszerűen kiépített hatalmas mandala középpontja volt. Aki veszi a fáradtságot, és rögtön az első jegyért kínált látványosságra befizet, az különös élményt fog átélni. A főbejárat után, egy málaszerűen kiképzett, nagy fagyöngyökből álló láncot fogva ereszkedünk le egy meredek lépcsőn, előtte figyelmeztetés: fogódzkodj erősen, mert sötét lesz. És tényleg a buddhista szellemvasúton egy perc alatt a töksötétben botorkálunk alá, nincs kire támaszkodni, csak néha hangzik fel egy két ideges poén (no photo please!). A vaksötétben kanyarogni kezd a málakorlát, aztán, amikor már kezdene elég lenni a jóból, halvány, alig kivehető fény az alagút végén. A mesterien megtervezett szemfényvesztőtúra egy hatalmas gránittömb mellett vezet el, melynek tetején alig megvilágítva egyetlen jel világít: Buddha..
A Kyomizu dera olyan mértékű turistaforgalmat bonyolít le, amit méltán nevezhetünk iparinak, miközben a látogatók nagy része számára valószínűleg ismeretlen marad Yoshino legendája, aki, mikor szülőföldjétől, ahol sakura ligetet gondozott, messze sodorta a sors, Kyomizu cseresznyefáit megpillantva így szólt: amikor Kyomizuba érek, olyan mintha hazaértem volna.

A hegyről lehömpölygő tömeg meg sem áll a szomszédos kis utcák bejáratánál, pedig az egyik kis gyöngyszemet rejt, az egyik telken kis kert, tóval és kertésszel, és három, egymás fölé épült wabi teaházzal. A következő ház egy kerámiaműhely, a művész pár éve Japánt képviselte New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában, amikor végiglépegetünk a műhelyen először azt hisszük, valamilyen tréfa áldozatai vagyunk, aztán egyre jobban hozzászokik a szemünk az árakhoz. A kéen középen látható kis chaire teatartó 600.000 Yenre (kb. 1.300.000 forint) van beárazva, de nem az árazógép ugrott nagyot véletlenül, mert a többi tárgy mellett is hasonló cédulák várnak. Amikor fotózni kezdek, egy őzszerű hölgy lép hozzám „no photo please” ma már másodszor. Bizonyára attól tart és ez érthető, hogy valaki lekoppintja nehezen szerzett hírnevét, mert ha nem is hasonlóan remekbeszabott, de azért nagyon szép chairét már 20.000 yenért is lehet kapni és még az is sok nekünk.

Az ismétlésen alapuló vallásos médiumok közül (ezt a szakkifejezést mi találtuk ki) a Fushinin olyan, mintha egy, a rókékért és kapukért rajongó szerzetes, sok adakozó hívével és megszállott társával együtt kapuépítésbe kezdett volna, amit ma is folytat, csak közben felfedezték a turisták is. A kapuk száma mára már több tízezer, a hatás eleinte lenyűgöző, aztán rémisztő. Az ilyen típusú templomok közül a legnagyobb hatást a

Sanjūsangendō (三十三間堂 gyakorolta ránk. A harminchárom tér az oszlopok között fedőnevű templom kitűnő példája a Nyugathoz képest kifordított vallásnak. Nálunk nagy templomok katedrálisok adnak teret sokszáz hívő együttlétéhez, elől a szentély és az oltár a figyelem középpontjába kerülő színpad. Itt a térben szétszórt altemplomok, templomegyüttesek nagy része a szabadra nyíló szentély, ahova a hívő csak becsenget és a próbálja elkapni az istenek fürkésző tekintetét, máshol, a szentélybe benézve egy tükörben önmagad látod. De a Sanjūsangendō fordított színpadán csak egy keskeny folyosó jut a híveknek, a templom nagy részét kitevő lépcsőzetes színpadon ezernyi Boddhiszattva csodálatos, aranyozott faszobra áll, előttük pedig a védőístenek félelemetes sora néz szembe a látogatókkal. A hívek sorban somfordálnak el a szoborsereglet előtt, középen pedig egy fantasztikus, fából összeállított, egészen kegyeletteljes és bölcs „ezerkarú” Buddha szobor várja őket az ezerszirmú lótusz virágából kiemelkedve. Kezeiben sors, kegyelet, könyörület, szeretet, harc erő szimbóliumai, arcát a mellette álló, a megannyi védőisten marconaságát enyhítő Boddhiszattvák arcvonásaival együtt a derű uralja. A Sanjūsangendō nagyszerűségét valószínűleg a térszervezés és a szobrász újszerű technikája adja és bár itt sem könnyű keresztülvergődni a turisták hadán, a visszavonult császár által alapított, majd teljesen leégett és 800 éve újjáépített templom hatása összességében lenyűgöző.

Hasonló szoborsereglet várja a látogatót a Toji templomban, de ott csupán 24 nagyranőtt és nemzeti kincsnek (is) számító szobor foglal egy önmagában is figyelemre méltó, óserdőnyi faoszlopokra támaszkodó teret. Nekünk teaturistáknak persze rögtön elvonja a figyelmét, amikor két manónak öltözött hölgy kinrin aranyteával kínál bennünket. Teát minden kolostorban és templomban kínálnak, általában matchát, valamilyen okashi teaédességgel 1.500 forintért, és az ilyen helyeken árult usucha híg matcha általában alulmúlta a várakozásainkat.

Vagy mi készítjük túl jól a teákat, vagy a turistáknak kínált usucha van tele kompromisszumokkal tea helyett, de ez a manótea itt nem matcha, hanem csakis kizárólag a Toji templom specialitása (oooh, hördül fel a közönség), ami ume szilvából és aranyból van és ha megisszuk, megtisztít bennünket kívül-belül. A csésze alja vöröses színben játszik és csillámlóan aranyos, az íze pedig különleges, édeskés, mondhatni nagyon finom, az ára egy magas minőségű gyokuroé. Tetszik, de ennyi elég is.

A Toji mellett a vasárnapi (pontosabban kétheti vasárnapi) bolhapiacra vetjük magunkat, de hamar lelohad a lelkesedésünk és végképp megértjük, mennyire más világban járunk. Az árusok alapvetően hasonlítanak a magyar sátoros antikvitás kereskedőkhöz, rosszul öltözöttek, fürge szeműek és nyugodtak. Az öltözék oka, hogy egy rossz régi, de alkalmi vételnek számító mozsár mindig többet ér, mint egy nadrág; a fürge szem magáért beszél, számol és számít, a nyugalom pedig a ragadozó nyugalma: ha ma te nem, majd holnap más….

A legtöbben vidékiek, az árak és a színvonal nagyon változóak. Egy jó furo vízforraló 30.000 Yen, (új ár: 65.000) egy öntöttvas kanna 15-18.000 (új ár 25.000), rengeteg teaeszköz, amerikai karabély, giccsek tömkelege itt is és szögek, kapák, szegecsek, mint nálunk.

Végül nem veszek semmit, csak egyetlen öntöttvas kannát saját használatra, jó áron., meg egy papucsot Made in China felirattal és kérek egyet a néni otthonról hozott fasírtszerű ételéből, amiről kiderül, hogy édesség.

* * * *

A nap végére igazi ínyencség, a japantea.hu oldalunkon mostanában ismertetett Nagy Kitano Teaszertartás színhelye, a Kitano Tenmangu szentély és egy, az útikönyvekben nem szereplő gyöngyszem. A Kitano teaszertartás ma is intenzív kutatások fókuszában áll, de magát a szentélyt ma a szakékészítők uralják és támogatják. A másik a Daishogin Hachijinha Szentély. Daishogin az ősi kínai filozófiában az égtájak istene és őrzője, egyúttal azoknak a veszélyeknek az elhárítója, melyek a kedvezőtlen irányból érhetik az embereket. A Daishogin a Kitano szomszédságában a város északnyugati végében állt a város alapításától kezdve és állítólag nagyhatalmú és vagyonos emberek patronálták (nekik volt mit megőrizni) A XIX század közepétől aztán a szentély egyre jobban elnéptelenedett, végül csak ott állt, bezárt fatáblák mögött évtizedekig. A hetvenes évek elején, amikor már összeomlás fenyegette, végül hozzáfogtak a restaurálásához és felnyitották. A szentély több, mint száz, i.sz, 780 környékéről származó faszobrot rejtett, ezeket ma egy a szentély mellett álló klimatizált épületben mutatják be. A szobrok egyszerre szigorúak, ugyannyira katonásak, de leginkább emberiek. Az egyik tárlóban a Yinyang őse, a sámánok jövendőmondásra használt teknőspáncélja, a belőle kifejlődött írásjelekkel.

Elnézve a szigorú erővel, de becsempészett bájjal és derűvel megfogalmazott évezredes faszobrok arcát és mellettük fekvő teknőspáncélt, úgy tűnik, a technikai fejlődés és a buddhista és shintoista tranziens létszemlélet ellenére a lényegi kérdés továbbra is változatlan itt is és mifelénk is, a gond és a félelem itatja át és azt faggatja konokul: mit hoz a jövő?