Wabi tea

Japán utunkat a tea köré szerveztük, pedig nem ez a legjobb időszak a tea tanulmányozására. Mostanság a teával kapcsolatosan a szedésre való felkészülés zajlik, most kerülnek fel az árnyékolószerkezetek, de új tea még nincs. Ebből a szempontból igazán sokat ígérő a május elejétől közepéig tartó időszak, de olyankor mindenki, a kereskedők és a termelők egyaránt nagyon elfoglaltak, nem töltenek el fél napot azzal, hogy egy európai idegent, mégha kíváncsi is a teaföldeken kalauzoljanak. Ehhez társul az utóbbi évek sajnálatos fejleménye, az ipari kémkedéstől félve a teatermelők bizony nem szívesen engednek bepillantást a technológiájukba. Végetért az az időszak, amikor turista és termelő bájosan mosolyognak a felvevőbe, együtt szedjük a teát, stb, de ennek okairól majd egy következő bejegyzésben részletesebben írunk. Nyáron nagyon meleg van, csak a sencháért nemigen éri meg idejönni, szeptemberben a tájfun jön helyettünk, október vége lehetne az az időpont, ami komolyan szóba jöhetne, hisz ez az időpont valójában az új tea kezdete. Ráadásul november elejéig még elviselhetően jó az idő, kicsit esős, de nem túl hideg és a juhar és más növények káprázatos színeket produkálnak. Tudja ezt minden japán és a mostani virágözönnél is nagyobb lelekesedéssel vágnak bele a híres kiránduló és zarándokhelyek felkeresésébe, ami némileg csökkentheti a tea felfedezése iránti vágyunkat. Tehát a teát illetően most egy átmeneti időszakban vagyunk, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne tea, sőt… Tea mindenhol van, a gyokuro igazából most a legjobb, a matcha a gyártástechnológiából következően mindig friss, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne valamilyen szezonális teánk.

Amint mondtam a földeken most karbantartanak, felkészülnek a szedésre, trágyáztak és tisztogattak. A tisztogatás részét képezi egy olyan karbantartó szedés, ami a tavalyról megmaradt levélsor legöregebb tagjait érinti. Ezt Kínában Souckhongnak nevezik, felülről az ötödik sor és az alatta lévő levelek, némelyik közülük akár száradásnak is indulhatott. Ezek a levelek fölöslegesen vonnak el energiát a növénytől, ezért ilyenkor, március végé, rügyfakadás előtt 1 hónappal letakarítják öket és változatos formában felolgozzák. Leginkább meggőzölik, de előfordul az is, hogy a hojichához hasonlóan kemencében sütik, esetleg faszénen pörkölik. Ezt a teát hívják banchának, ez a szegények, a teaföldi munkások, a makrobiotikusok és a divatmodellek teája, mert serkenti az emésztést, tisztít, méregtelenít, lúgosít, meg elűzi az ördögöket. Ez a bancha, ahogy azt már a japantea.hu oldalon leírtuk nem azonos a kawayanagi nagylevelű nyári teákkal, attól sokkal értéktelenebb, ráadásul nem is hagyományos teaként kell elkészíteni. Ezt a teát, ami nyilvánvalóan az őszi avarra emlékeztet, hisz tulajdonképpen az is, csak teaavar és tavaszi a fazékba kell dobni és négy-öt percig főzni kell. Ezután kell beleszűrni egy teáskannába és felszolgálni csészékben. Az íze könnyed, illatos és frissítő, a faszénen sütött változata füstös, mint egy rossz kocsma, szép emlékekkel.

Bátrabbak, akik kíváncsiak is egyben, ha a tea megbízható helyről származik, nyugodtan kóstolják meg, mintha valamiféle chips lenne, sokat elárul a karakteréről így megrágva is.


Az elmúlt napok kissé összezavarodott emlékeit rendszerezve beugranak a képek Kyoto a Gion szentély és környékén tett kirándulásról és mellette a sakura, a hanami legfontosabb közparkjáról a Maruyamáról, fölötte egy teaszempontból különleges jelentőségű templomegyüttessel, a Kodai-ji Templommal.

A Kodai-jit 1605-ben alapította Toyotomi Hideyoshi emlékére felesége Kita-no-Mandokoro, a kert tervezésében állítólag résztvett Kobori Enshu, de ezt szinte minden kertről elmondják, biztosan csak egyről lehet ezt állítani. Toyotomi Hideyoshi neve gyakran felbukkan a japán tea történetével kapcsolatosan, annyit mindenképpen érdemes tudni róla, hogy közemberből lett hadvezérként ő volt Japán egyesítője, kulturális és társadalmi legitimitásának legfontosabb eszköze a tea volt, egyik teamestere pedig, a máig nagyhatású összművészeti alkotó Sen no Rikyu, aki éppen Hideyoshi parancsára vetett véget az életének. Rikyu halála után a család kegyvesztett lett, ami egyet jelentett az éhenhalással, ez ellen a család úgy védekezett, hogy három különböző helyen alapított új otthont, megalapozva ezzel a ma is legnagyobb japán teaiskolákat. Pár évvel Rikyu halála után Hideyoshi megbocsátott az utódoknak és engedélyezte, hogy újra elkezdjék teával kapcsolatos munkájukat, még később odaáig jutott, hogy kijelentette, Rikyu halálával kapcsolatos döntése tévedésen, félreértésen alapult. (hogy min alapult, arra ma is sokféle elmélet létezik, valószínűleg poltikai, hatalmi játszmák része volt) A nagy megbánás részeként Hideyoshi elrendelte, hogy a Rikyu örökségeként fennmaradt teaházakat szedjék szét és a mai Kodai-ji területén építsék újra fel. Tulajdonképpen ezek köré a teaházak köré szerveződött a későbbi templomegyüttes és park.

Mielőtt a kertbe jutnánk, rögtön a bejárat után furcsa épületbe botlik a turistaáradat, (lasd fent)negyedóráig figyelem, ki-hogy reagál. Kyotóban megszokott a régi épületek, rusztikus, de ízlésesen megtervezett homlokzatok, folyosók, belső kertek látványa, de ez valahogy nem illik a képbe. Furcsa, egyszerre elegáns és nyomorúságos, már-már bumfordi, mégis kedves, amit csak hangsúlyoz a homlokzat nagy kerek ablaka. A látogatók szinte mind megtorpannak, megragadja őket az épület körül elterülő miniatúr park, a bevezető sziklás út, a roji és a furán tagolt mesekunyhó. Bárhogy is legyen ezt a teaházat nem Rikyu tervezte, hanem egy nő jónéhány évtizeddel később, de nem tagadhatja le Rikyu hatását.

Ez akkor látszik, amikor a templom mögötti tavacskát megkerülve egy fedett falépcsőn felkaptatunk a domboldal ritkás szép kertjében. Egyszerre itt van előttem nagyapám szőlőhegyen használt kis kunyhója, gerendáján a felakasztott elemózsiával, néhány szerszámmal és a “demizsonnal”. Előttünk két ház, balra egy zsupfedeles, roskatag “nyári chashitsu, (kasa\tei), amit nyomorúságos fedett fafolyosó köt össze egy teljesen valószínűtlen csűr, bakterház, vámház keverékéből született emeletes épülettel, a téli teaházzal (shigure/tei). A téli teaházban volt elegendő hely a főzésre, onnan látták el a nyárit is.
Göcsörtös, szakadt, földes, szuvas, mégis hihetetlen elegáns mindkető, amit némileg tompít a hazai viszonyokat idéző műanyag széken csücsülő múzeumőr néni látványa és újonnan beszerzett barátnőikkel évődő két amerikai turista sehol el nem viselhető szövege.

A látvány összességében nem egyszerűen wabi, hanem groteszk, félórát ülök a mohával borított földön. Felkapaszkodik ide, miután kifizette a látványért járó belépőt napi tízezer ember és futólag megnéz egy, azaz két viskót a gazdag, pompás templomok és paloták fölött. Teljesen nonszensz, megfoghatatlan, nehezen értelmezhető és továbbadható élmény. A két fenti teaház négyszáz éves göcsörtjeit biztosan Rikyu “tervezte” és amilyen megdöbbentően szóltak akkor, bizonyára ugyanolyan furcsán rezzennek ma is. Ahogy végigjárjuk a kyotói emlékműveket, palotákat, templomokat, látunk bonyolult, emberek fölé szervezett, nehezen érthető vallásos rendszereket, amiket valószínűleg éppen bonyolultságuk tartott életben, aztán felbukkannak gazdag, de már letisztultabb templomok, végül ott vannak a zen központok, ahol már csak te magad számítasz, a körítés (elvileg) nem számít. Ezek a kunyhók még a zenhez képest is szingularitásnak számítanak, nehéz elképzelni, hogy innen is van tovább. Egyedül vagy a legelemibb menedékkel és a teával. A lét tere letisztítva minden szennytől, minden fölösleges vakolattól, a ferencesek is ámulnának.

Ugyanakkor a túlzottnak mutatkozó egyszerűség megannyi apró szépséget és ami a legfontosabb, tökéletes arányokat rejt.


Leballagva a két teaház mellett bambuszerdő kattog, lent pedig egy matchával várnak. Miután kijutunk a Kodai-ji utókor által berendezett skanzen teájából az egyik utcán feljebb lépve kis parkra tárul egy kapu, se felirat, se magyarázat. A kertben kis szentély és három teaház, ugyanilyen wavi stílusban , azzal a különbséggel, hogy ezeket valakik és valamikor használják.
Leülünk, a velünk tartó Siege előveszi kétezer eurós shakuhachi bambuszfuvoláját és lezárja a napot. Időnként felbukkan néhány japán arc és izgatottan mutogatja a többieknek, mi történik.

De hát mi történik?

A domboldalon lefelé tartva átkelünk a Maruyama parkon, ahol tetőfokára hágott a sakura láz, hanamit ül mindenki, nem túlzás azt mondani, hogy vibrál, hahotázik a levegő. Fantasztikus hangulat, frissen sült bambuszrügyet tessék, a tavak szigeteit is beterítik a kék szőnyegek és az emberek, mindenki fényképez és fényképezkedik. A kert közepén kétszáz éves fa az anyasakura, ha ide akasz ülni, hajnalban kell érkezned. Ő áll most a középpontban, vagy talán mindig is ő állt, csak elfeledkeztünk róla.