Hippodrom

Gondolom sokan találkoztak a japán teával először úgy, hogy az előkelő helyen szereplő és számontartott Ippodo boltban vásároltak, legalábbis online. Én másképp vesztettem el a japán tea szüzességemet, de az Ippodo nagyon is ismert márka, éppen ezért személyes felkeresése amolyan becsületbeli kérdés, illetve kötelező városnéző túrák kötelező része, de nem is nagyon lehet elvéteni, mert a bolt Kyoto egyik patinás részén van, több fontos útvonal metszéspontjában. Az utca amúgy a Teramachi fedett vásárcsarnok utcájának a folytatása, régiségkereskedők, country style és svéd hangulatú kütyüshopok otthona, amit néhol kézműves és szakboltok váltanak elsősorban bambusztárgyak, papír és tea vontakozásban. Itt találtam egész japán utunk legolcsóbb tea szakboltját, ahol végül semmit nem vásároltam és a legdrágábbat is, ahol szintén nem vettem semmit, de elismerően bólogattam.

Az utca régiségkereskedői nagyon drágák, igazi folyami ragadozóként, nyugodtan, egykedvűen, kissé már megpenészedve várnak arra, hogy az aktuális turista betévedjen és megvegye a 15 éve a polc legalján váró készletet. Ezeknek a boltoknak a többsége sötét és nagyon rendetlen, leginkább idős tulajdonossal. A gyöngyszem az a bolt volt, aminek praktikusan nem is volt bel-, csak kültere az utcán, elhagyatottan, bögrékkel, vázákkal, mindennel, mi szem-szájnak ingere és egy kamerával, ami a bent lomhán üldögélő térfigyelő tulajdonos szemeként szolgált. Kipróbáltuk, egy kis nézelődéssel, bögreemelgetéssel nem lehetett kihozni a sodrából, csak akkor jött ki az utcára, ha biztos áldozatra lelt tapasztalt szeme. Az utca végén még egy elegáns kimonóbolt is van, de ennek megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Ebben az utcában, egy shinto szentélytől nem messze található tehát Ippodo, A TEAKERESKEDŐ 300 éves teaboltja, a maga eredeti építészeti környezetében. Fontos tudni, hogy Ippodo csak egy kereskedő, akinek saját márkái csupán logók, kereskedelmi márkák, szemben Horaidoval, aki saját keveréket és márkát készít, szemben Kambayashival, aki teát vásárol fel, teát és blendeket és márkát készít és szemben Koyamaennel, aki termeszt, termel és márkát képvisel. A boltot tavaly felújították, de arra gondosan ügyeltek, hogy az eredetinek ható anyagok, színek és a patina ne vesszen el. A bolt fő része teaárusítóhelyként működik, aminek nagyobb részét foglalja el a pult, kevesebb jut a vásárlónak, de itt bevett szokás, hogy az utca is része a boltnak.

Jobboldalt egy hozzáragasztott épületrész egy új teaháznak ad otthont, ezt hívják ők KABOKU teaháznak. Az egész épület maga az eredeti, 1717-ben, Omiya néven alapított, az akkori császári palota közelében felállított teakereskedés jogutóda. (Az épület a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, mai állapota az akkori restaurálás eredménye). Az Ippodo (megőrizni) nevet 1846-ban Yamashina herceg adta a helynek. Ippodo, akit a kreatív névmemóriával megáldott Csilla napokon át következetesen Hippodromnak hív, folyamatosan erős és a legjobb helyekre és címekre célzott marketinget folytatta azért, hogy a legjobb minőségű teák között emlegessék a nevét. A bolt sokáig a császári család hivatalos teabeszállítójaként hirdette magát, de ezek az idők elmúltak.


A bolt hangulata, hatalmas, egyesített udvarház jellegű terénél fogva patinás, amit rögtön felülír valami, furcsa, émelygős, nyugati hatás. Ez az az összetéveszthetetlenül elegáns, kimért, finomkodó, de egyben műanyag mosollyal kövezett, pénztől párás levegőjű, megilletődött hangulat, ami a párizsi shoppingolás közben lépten-nyomon elfog minket. Az első benyomás sosem csal; itt és ott kijelentjük, hogy Ippodo már nem japán, hanem francia. Mielőtt elfogultsággal vádolnának, szeretném pontosítani, hogy Ippodo látszatra természetesen még japán és japán teákat árul, csak japán feliratokkal, de bent az eladótól a felszerelésig, mozdulattól az étlapig már minden franciává korcsult. Aki látott japán eleganciát, az tudja, miről beszélek. A japán elegancia titkos, éppen csak kivillan, minden pillanatát műveltség és felsőbbrendűség járja át, erősen kasztszerű. Ippodo eleganciája már áldozatul esett a turizmusnak, illetve az üzleteknek abba a csoportjába tartozik, amelyek Japánban "egzitikus" nyugati módszereket mutatnak be és ez érthető, mi is így teszünk oda-vissza, azzal a különbséggel, hogy nem vagyunk háromszáz évesek, vagy legalábbis nem tudunk róla. A teaház teaboltból átvezető bejáratánál, egy pincér leültet bennünket, várni kell, minden foglalt ( du. 3 óra van, de általában mindig foglalt) Közben forgathatjuk a menüt, nézhetjük a kissé eklektikus belsőt, ténfergünk a teásdobozok és ládák között. Minden kyotói teásbolt tele a régi teásládákkal, de egyedül Horaidonál és egy amolyan "piacos" teaárusnál láttam, hogy a hagyományos módon tartották volna a teát benne. Itt is, máshol is, ha kinyittatom a tealádát, a szokásos díszdobozok sorakoznak benne. A felújítás előtt még itt is, hagyományosan, a matchát is ládából árulták. A tipikus látvány Ippodo hagyományőrző teaboltjában, többszöri ittlétünkkor, ugyanúgy, mint Párizsban, a besiető menedzser, aki megveszi ajándékba szánt teáját.

Az étlapon három matcha, az itt szokásos árakon (1.500-2.500 forint), két gyokuro középről és lentről, két sencha és egy hojicha, japán édességgel.

A tálalás pazar, de az egyik asztalnál a tea horribile dictu! egy nyugati stílusú teáskannában érkezik, de egy hojicha rendelésnél feltűnik egy megnyugtatóan kyusu kinézetű nyeles kanna is. A gyokurokhoz egy kis hobint, 2 csészét és elkészítési útmutatót adnak. A matcha felszolgálásához egy kis szertartásasztalt rendeztek be, az elé kuporodik a frissülésre váró vendég és végignézi az autentikus mozdulatsort. Maga a felszolgálás olyan mint az üzlet, kiállításszerű, igyekvő, de tévedésekkel teli pénztárgép. Előttünk a kislány két matchát szolgál fel. Amikor úgy érzi, kevés a víz a vízforralóban, leveszi a kama vízforralóról a vízmerő bambuszkanalat, nemes mozdulattal kinyitja a balján meredő vízcsapot, vizet enged a hishakuba, majd a vizet a kannába löttyinti. Nyilván felmerül benne, hogy ez így nem lesz jó, mert ott és akkor, a matchára váró vendégek szeme láttára mélyen a kannába nyúl a vízmerővel és mint nagyanyám a szilvalevárt, pár erőteljes mozdulattal megkeveri. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megtörli a kezét egy kezskenőben és folytatja a hogyismondjam – teakészítést.

Ippodo teái egyáltalán nem rosszak, hozzák az itt elvárható színvonalat, nekem kicsit talán egyneműek, de a megfelelő ár/érték színvonalat képviselik, a csomagolás pedig megfelelő ajándékká emeli. Sokan sokfélét meséltek arról, mivel és hogyan machinálják a teáikat, de lehet, hogy ezeket a meséket a szakmai rosszindulat szülte. A teák nemcsak itt, hanem Japán sok városában, sok szakboltban megtalálhatóak és elismertek, de így, a közvetlenül, kézközelségből próbálva, úgy tűnik, az Ippodo teaház csak a nevét őrzi.